21. rész. Elhúzódott beszélgetés

"-Ne sírj!-emelte meg az államat.-Együtt kitalálunk valamit.
-Ígéred?-suttogtam.
-Ígérem.-hajolt hozzám közelebb Ian. Majd az egyik kezével beletúrt a hajamba, miközben hosszasan megcsókolt.
-Georgina?-hallottam meg egy ismerős hangot a lépcső irányából, mire hirtelen szétrebbentünk.
-Dave?-néztem rá furán, majd egy kicsit elvörösödtem.
-Ian?-lépett le még egy lépcsőfokot egy számomra ismeretlen alak. Első ránézésre nem tudtam hova tenni a dolgot. Oda-vissza pillantgattam, hol Ianra, hol az ismeretlenre. Majd, amint jobban megnéztem őket láttam a hasonló vonásokat. Ezek szerint ő lenne Ian bátyja? Aztán még egy pillantást vetettem a 17 körüli srácra és összeállt bennem a kép. Már tudtam, hogy honnan olyan ismerős. Tudtam, hogy nem is olyan ismeretlen, mint amilyennek hittem...."

-B.. Ben?-kérdeztem hitetlenkedve.
-Ti ismeritek egymást?-nézett meglepetten Ian, hol rám, hol a testvérére.
-Ööö... Mondhatni.-állt meg előttünk Ben.
-Úgy látom van mit megbeszélnetek. Ha gondolod, mi el is mehetünk.-fordultam Ian felé.
-Ne butáskodj! Maradj csak. Vagyis maradjatok.-pillantotta meg a mosdóból visszaért barátnőmet Ben.-Szóval mi ez az egész öcsikém? Mesélj csak!-veregette meg Ian vállát, majd lehuppant a szemközti fotelbe.
Én Jenni és Ian között ültem a kanapén és mosolyogva a barátnőmet néztem, aki lopva az ajtó felé pillantgatott. Követtem, hogy merre néz és még csak ekkor tudatosult bennem igazán, hogy a bátyám még mindig egy helyben áll.
-Gyere Dave! Ülj le te is közénk.-paskolta meg Ben a mellette lévő fotel karfáját.
-Naná, hogy maradok.-ugrott bele az ülőgarnitúrába.-Még csak most fog beindulni a buli. Ki nem hagynám!-pacsizott össze Bennel.
-Először én kérdezek! Mikor értél haza bátyuskám?
-Délután érkeztem. Törölték a holnapi járatot. Így választhattam. Vagy ma, vagy holnapután. Hát ennyi!-tárta szét a karjait, rövidre zárva a témát.-Most már kérdezhetek vagy még van valami? Mert az én kérdéseim szerintem fontosabbak.-mosolygott rám Ben.
-Még egyet! És utána azt kérdezel amit akarsz!-alkudozott Ian.-Mióta ismeritek egymást Georginával?
-Pár hónapja...-gondolkozott el.-Dave azon a héten mutatta be nekem, amikor ideköltözött.
-Én erről miért nem tudtam?-nézett hol rám,hol a bátyjára.
-Ember, eddig a percig azt sem tudtam, hogy van csajod. Te most kajak azon húzod fel magad, hogy ismerjük egymást?-röhögött fel Ben.
-Igaza van Ian.-helyeseltem.-Nem tudtam, hogy Ben a bátyád.
-Viszont, ha már itt tartunk.-kezdte Ben.-Mióta is vagytok együtt? 
-Vasárnap óta. Azután akartam elmondani, miután hazajöttél.
-Hű, hát sokáig öcskös!-mosolyodott el Ben.-Te nem tűnsz túl meglepettnek.-fordult Dave felé.-Tudtál róluk?
-Ja , persze.-bólintott a bátyám.-Őszintén én már hamarabb tudtam, mint ők.
-Mi?-kérdeztük egyszerre Ian-nel.
-Bocs Gina, de ez az igazság!-tárta szét a karját.-Még a vak is láthatta, hogy év eleje óta húzzátok egymás agyát.
-Én nem is...-dadogtam.
-Jó, tök nyolc. Úgyse fogod bevallani még magadnak sem.-zárta le a témát Dave.
-Khm...-köhintett Jennifer.
-Mondjad Jenni.-mosolyogtam a barátnőmre, akit néhány percig el is felejtettünk.
-Csak izé.. Tökre megszomjaztam ebben a nagy beszélgetésben.
Ez azért vicces volt, mert ő ez idő alatt meg sem szólalt. 
-Ott a poharad az asztalon. Igyál! Nem kell engedélyt kérni.-fogta a fejét Ian és láttam rajta, hogy alig bírja visszatartani a nevetést.-Tudod Jenni, érezd magad otthon! Nem kell mindent megkérdezned. Lazulj egy kicsit!
-Ó, oké.-azzal Jennifer lejjebb csúszott a kanapén, majd feldobta a lábát a dohányzó asztalra és beleszürcsölt a narancslevébe.
-Na, ez már valami.-biccentett Ian.
És kész kitört belőlünk a röhögés. A következő óra hamar elszaladt. Nagyon sokat nevettünk és Ian-nek is sikerült mindent megbeszélnie Ben-nel.
-Szerintem én lassan lépek.-állt fel Dave.-Iszonyat későre jár.
-Igazad van.-helyeseltem.-Mi is megyünk.
-Remélem anya nem akadt ki nagyon.-nézett ijedten az órájára Jenni.-Másfél órája otthon kéne lennünk.
-Akkor siessünk!-pattantam fel gyorsan, mert nem akartam, hogy a barátnőm miattam kerüljön bajba.
-Kikísérlek titeket.-nyúlt a kabátja után Ian.
-Akkor majd dumálunk.-rázott kezet Ben a bátyámmal.-Örülök, hogy megint találkoztunk.-mosolygott rám.
-Én is.
-Figyeljetek!-nézett Dave rám majd Jenniferre.-Nem akarom, hogy ilyen későn, vagy korán.... Attól függ kinek mi. Szóval nem akarom, hogy egyedül bolyongjatok. Elkísérlek titeket.
-Oké. Azt megköszönjük.-bólintottam, mert úgy láttam, hogy Jenni sokkot kapott, így csak én tudtam válaszolni.
-Sziasztok.-köszönt el tőlünk Ben.
-Csá tesó, majd beszélünk.-intett vissza Dave.
-Szia.-köszöntünk egyszerre Jennivel.
-Akkor jó éjt nektek!-adott egy gyors puszit Ian a kapuban.- Majd beszélünk. Sziasztok!
-Szia Ian.-mosolygott Jenni.
-Hali.-biccentett Dave.
-Majd reggel.-köszöntem el.
Elindultunk a hűvös őszi éjszakában és reméltük, hogy minél hamarabb a meleg szobában tudhatjuk magunkat. Jennifer egész úton csendben lépkedett. Bár az utcai világítás hatására láttam, hogy teljesen vörös. A kapujukban elköszöntünk Davetől és megköszöntük, hogy elkísért minket. Óvatosan kinyitottuk az ajtót és lábujjhegyen besomfordáltunk a házba. Olyan halkan mozogtunk, hogy még a betörők is megirigyelhetnék a mozgásunkat. Halkan szedtük a lépcsőfokokat, amikor egy kattanással valaki feloltotta a nappaliban a lámpát.
-Lányok,lányok.-rázta a fejét Jenni apukája.-Nektek semmit nem mond az, hogy óra?
-Sajnáljuk apa. Mi siettünk, ahogy csak tudtunk.-védekezett Jenni.
-Rendben kislányom, de azért egy sms-t igazán küldhettél volna.
-Tudom, és ne haragudj! Legközelebb nem fordul elő.
-Elnézést kérek! Az egész az én hibám!-kapcsolódtam be a beszélgetésbe, mert nem akartam, hogy Jenni egyedül vigye el a balhét.
-Tekintsük meg nem történtnek a dolgot. Jó?-mosolyodott el a férfi.-Anyádnak nem kell róla tudnia, majd azt mondjuk, hogy 23:00-kor már itthon voltatok.
-Úúú, apa köszönjük.-adott neki két puszit Jenni.
-Na de most már sipirc az ágyba!
-Sietünk!-futottunk felfele a lépcsőn, de közben alig bírtuk visszatartani a nevetést.
-Hjajj, fiatalok!-hallottunk magunk mögül egy halk sóhajt.
Ezért bírjuk ennyire Jenni apukáját. A mogorva külső mögött egy nagyon rendes apuka, aki megérti a kamaszokat. A szobába megérkezve lerogytunk az ágyra és kitört belőlünk a nevetés.
-Huhh, ez meleg volt.-kacagott fel Jenni.
-Még szerencse, hogy az anyukád hamar elalszik.-mosolyogtam.
-Hát, ja.
Gyorsan mind a ketten letusoltunk majd, tanácstalanul feküdtünk a szobában.
-Minden álom kiment a szememből.-kuncogtam.
-Az a baj, hogy nekem is.-hasalt fel az ágyon Jenni.-Mi lenne ha néznénk valami filmet?
-Benne vagyok.
Olyan sokáig variáltunk, hogy mit is nézzünk, hogy mire neki kezdtünk, körülbelül 10 percig jutottunk és mind a ketten bealudtunk. Majd legközelebb megnézzük.


-Georgina! Georgina! Georginaaaaa!
-Mi a...?-ásítottam egy nagyot.
-Azt mondtad, hogy játszunk!-huppant le az ágy szélére Jessica.
-Mennyi az idő?-dörzsöltem meg a szememet.
-Elég késő ahhoz, hogy játszunk.-felelt frappánsan a kislány.
-Adsz még egy fél órát, hogy összeszedjem magam?-mosolyogtam rá.
-Jó, de nem többet.-adta be a derekát.-Megígérted, hogy játszunk. Tudod, az ígéret szép szó...
-Ha betartják az úgy jó.-ült fel Jenni kómásan az ágyon.-Tudjuk töprincs, tudjuk.
-Naaaa, siessteket! A szobámban várlak titeket.-szaladt ki Jessica egy babábal az ölében.
-Már értem, hogy neked miért nincs szükséged ébresztő órára.-nevettem.
-Hát, ja. Azt sem tudom, hogy hány óra van. És az a legviccesebb az egészben, hogy szünet van.-forgatta a szemeit Jennifer.
-Most már mindegy. Úgy látszik ebben a szünetben sosem tudok egy jót aludni.-legyintettem.
-Szerintem készülődjünk, mert ha visszajön és meglát minket pizsamában hiszti rohamot kap.-kuncogott.
-Azta..-blokkoltam le egy pillanatra, amikor a telefonom után nyúltam.
-Mi a baj?-nézett rám Jenni ijedten.
-Reggel hat óra múlt három perccel.-ráztam meg a fejem.-Szokott a testvéred aludni?
-Lehet, hogy insomniás.-legyintett és kibotorkált a szobából.
Tényleg nem akartam felbosszantani egy 5 éves kislányt, ezért sietősre vettem a dolgot és egy gyors reggeli, majd fogmosás után bekopogtam a szobájába.
-Gyere, már Leila hercegnő vár.-nyitotta ki nekem az ajtót Jessica.-Te leszel a csúnya sárkánnyal, aki el akarja rabolni a hercegnőt. Te pedig.-mutatott Jennire.-A herceggel leszel, aki kiszabadítja majd a fogságba esett királykisasszonyt.
-És te?-pislogott értetlenül Jennifer a húgára.
-Te buta! Hát én leszek a királylánnyal.-oltotta le a nővérét.
Szinte alig bírtam visszatartani a nevetést. A következő percekben neki kezdtünk a játéknak,ami nem ment túl zökkenő mentesen. Jessica és Jenni is a saját igazát fújta. Elnéztem a 15 éves barátnőmet, ahogyan a nála tíz évvel fiatalabb húgával vitatkozik, hogy ki legyen a pónilóval és rá kellett jönnöm, hogy Jennifer egy érett kilencedikes.
-Megmondalak anyának!-pattant fel Jessica.
-Csak nyugodtan.-tárta szét a karját Jennifer.
-De akkor baj lesz!-tette csípőre a kezét.
-Óóó, igen?-húzta fel magát a barátnőm.-És ha én ezt most elveszem?-nyúlt a ló után és feltette a szekrény tetejére.-Úgysem éred el!
-Jenni!-köhintettem, mert már nem bírtam tovább hallgatni a veszekedésüket.
-Te is szeretnél a pónilóval játszani?-fordult felém idegesen.
-Ööö... Nem.-néztem rá furán.-Miért nem adod neki vissza? Hiszen az övé. Had játszon vele.
-De én is azzal akartam lenni.-duzzogott.
-Jenni néha komolyan elgondolkodom azon, hogy hány éves vagy.-fogtam a fejem hitetlenül.
-Jó, nesze.-dobta meg a húgát a pónival.
-Ez fájt!-szaladt ki a szobából sírva a kislány.
-Nem így gondoltam. Szépen is odaadhattad volna neki.
-Ez most mire volt jó?-állt meg az ajtóban néhány perc múlva Jenni anyukája, karjában Jessicával.-Kérj tőle bocsánatot!
-Anyaaa!-forgatta a szemét.-Még mit nem!
-Veled nem játszok többé! Csak Georginával.-szipogott a kislány.
-Nem is kell!-csörtetett ki a szobából Jenni, majd én is utána rohantam.
-Várj! Ne veszekedjetek már! Ez csak egy hülye póni.
-De mindig neki adnak igazat!-huppant le a szőnyegre.
-Jennifer, hiszen ő a kisebb. Nem szabad emiatt haragudnod rá, sem a szüleidre.
-Tudom, de, akkor is bánt, hogy mindig az van amit ő akar. Most nem a pónilóról beszélek, mert az tök nyolc.-legyintett.-Hanem úgy általában, mindenről.
A barátnőm kiöntötte nekem a szívét. Végül arra jutottunk, hogy nem fog kiszúrni a húgával és ha még mindig bántja őt ez az egész, inkább a szüleivel beszéli meg. Megebédeltem náluk, de lassan úgy éreztem, hogy mennem kéne.
-Köszönöm, hogy itt aludhattam.-fordultam a szüleihez.
-Bármikor szívesen látunk!-pakolt le az asztalról Jenni anyukája.
-Rendben. Ezt észben tartom.-mosolyogtam, majd az ajtó felé indultam.
-Kikísérem őt, mindjárt jövök!-kapott fel egy bélelt pulóvert Jenni.
-Rendben, de ne maradj sokáig, nehogy megfázz.-szólt utánunk az apukája.
-Csókolom és köszönök mindent.-mosolyogtam vissza.
-Jajj nem vagyunk mi még olyan öregek.-kapott a fejéhez Jenni anyukája.-Nyugodtan köszönj sziával.
-Oh.. Oké.-bólintottam.-Akkor sziasztok.-intettem-Te pedig.-guggoltam le a húga mellé.-Ne veszekedj a nővéreddel.-mosolyogtam rá, majd adtam neki egy puszit.
-Oké.-bólintott és megölelte a nyakamat.
-Na gyere Jessica, itt a délutáni alvás ideje.-kapta fel a porontyot az apja.
A kapu előtt elbúcsúztam Jennitől és megígértem, hogy a szünetben még biztosan összehozunk valami programot. Megnyugtattam, hogy nem engedem anyunak, hogy magával rángasson. Majd biztosítottam róla, hogy este még hívom, hogyan sült el a délutánom. Végül hosszas beszélgetés után haza indultam.Tény, hogy csak néhány utcával arrébb lakom, azonban a zuhogó esőben egy örökké valóságnak tűnt a hazaút. A szél süvített és még a kapucnim alá is befújta a hideg esőcseppeket. A szempilláim összeragadtak és a szám is teljesen kiszáradt a széltől. Nagyokat pislogva nyitottam ki a kaput, majd percekig nyomtam a csengőt mire a bátyám hajlandó volt kinyitni a bejárati ajtót.
-Azt hittem, hogy be sem engedsz!-prüszköltem csapzottan.
-A fejemen volt a füles. Semmit nem hallottam, csak a számváltásnál tűnt fel a csengő.
-Óóó vagy úgy. Még jó, hogy nem a több órás válogatást hallgattad.-rángattam le magamról a csuronvizes pulóvert.
-Úú.. Ennyire esik?-nézte furán az összetapadt hajtincseimet.
-Ha kibámészkodtad magadat hozhatnál egy hajszárítót!-fújtam rá idegesen.
-Hűha, asszem valaki ideges.-húzta fel a fél szemöldökét.
Szinte szavak nélkül megértettük egymást, ugyanis a következő percben elég csúnyán nézhettem Davere, hiszen ez volt a következő mondata.
-Jó, jó. Hozom már, csak nyugi.
Megkönnyebbülés volt levenni magamról az átázott ruhákat. Hajszárítás után újból embernek éreztem magamat.
-Apa és anya?-fordultam körbe,amikor tudatosult bennem, hogy csak ketten vagyunk itthon.
-Apa még nem ért haza munkából, anya pedig... nos. Nem tudom.-vonta meg a vállát némi töprengés után Dave.-Ma még nem láttam.
-Elment?-csillant fel a szemem.-Úúúú.. lehet haza ment!
-Nos, nem is vártam tőled semmi más reakciót!-köszörülte meg a torkát anya mögöttem.
-Ööö..-blokkoltam le egy pillanatra.
-Ha nagyon tudni szeretnéd a városban voltam. Kíváncsivá tettél, hogy miért szeretsz ennyire itt élni, ezért úgy döntöttem, hogy ma szétnézek egy kicsit.
-Anya...-kezdtem volna, hogy megmagyarázzam, hogy az előbbi hirtelen mondatokat nem is úgy gondoltam. De nem jött ki egy szó sem a torkomon. Miért hazudjak? Miért hitessem el vele, azt amiről saját magam is tudom, hogy hülyeség? Inkább nem szóltam semmit. Az utóbbi napokban már eleget bántottuk egymást. Nincs szükségem egy újabb veszekedésre.
-Most már itthon leszel?-törte meg a csendet anya.-Vagy az egész őszi szünetben előlem menekülsz és minden nap más osztálytársadnál alszol?
-Nem megyek sehová.-böktem ki.
-Remek. Akkor tudnál rám szánni egy órácskát?-tette karba a kezét.-Beszélnünk kel...
Igen a gyerekek egyik legrettegettebb mondata: "Beszélnünk kell!". A legrégebbi rosszalkodásoktól kezdve minden eszedbe jut, hogy mit csináltál. Ez esetben most tudtam, hogy nem ilyesmiről van szó. Tisztában voltam vele, hogy mire megy ki ez az egész. A költözés.... Hirtelen a torkomban dobogott a szívem. Tudtam, hogy el fog jönni ennek a beszélgetésnek az ideje. És féltem tőle. Na nem a beszélgetéstől. Hanem attól, hogy mi lesz a vége...