2. rész. Úton hazafelé.

Amint bepakoltuk a bőröndöket az autóba el is indultunk. Körülbelül 25 percnyire lehet innen apáék háza, bár nem sűrűn tettem meg ezt az utat régebben. Így lehet, hogy tévedek. Kinézek az ablakon és a gondolataimba merülök. Az autók cikáznak a mellettünk lévő sávban, szinte összefolynak és egy hosszú csíkot alkotnak, mintha egy nagy ecsetvonás lenne. Eltűnődöm, vajon naponta hány autó száguldhat el ezen az úton? Meglehetne számolni? Vagy túl gyorsan mennek? Tudom butaság, de néha előjönnek ilyen furcsa gondolatok és lehet, hogy gyerekes, de elég sokáig el tudok tűnődni rajta. :$ Tudományos és felettébb fontos gondolataimat egy hangos dudálás és sikítások zaja szakította félbe.

-Mi történt?-kérdeztem ijedten.
-Előttünk összeütközött két autó.-mondta riadtan apa.-Ne aggódj kicsim! Megyek megnézem, hogy nem-e esett valakinek baja. Maradjatok itt!
-Várj! Én is megyek!-ugrottam ki az autóból.
-Szerintem ez nem jó ötlet Georgina...-tanakodott Dave.
-Én is megyek és kész!-jelentettem ki. És már ott sem voltam.
Egy teher autó és egy személygépkocsi ütközött össze. Ahogy közelebb mentem láttam, hogy viszonylag szerencsésen megúszták az utasok a balesetet. Ami azt illeti a kamion sofőr karcolások nélkül került ki a karambolból. A kocsival utazók valamivel rosszabbul jártak... Az anyuka beüthette a fejét a műszerfalba, mert egy hatalmas seb égtelenkedett a  homlokán. Az apuka kisebb karcolásokkal megúszta. Már épp fordultam volna vissza az autónkhoz, amikor megpillantottam az út szélén egy körülbelül velem egykorú lányt, aki nagyon zokogott. Gyorsan átverekedtem magam a tömegen és átugráltam rengeteg üvegszilánkot majd odarohantam hozzá, hogy közelebbről is meggyőződhessek róla, hogy biztosan jól van. Bár már messziről láttam, hogy néhány zúzódáson kívül nem történhetett nagyobb baja, de nagyon megijesztettet, hogy annyira sírt.
-Szia. Minden rendben van? Nem esett bajod?-kérdeztem.
-Nem.. nincs.... Csak... nagyon megijedtem. Bár a csuklóm egy kicsit fáj, lehet, hogy eltört.-szipogta a lány.
 Hosszú göndör fürtjei a vállára omlottak és néhány tincs az arcára tapadt a sírástól. Hatalmas sötétzöld szemeivel szomorúan nézett rám.
-Mutasd!-nyújtottam felé a kezem. Bár nem vagyok orvos magamtól is rájöttem, hogy nagyon beüthette a kezét, hiszen eléggé felduzzadt és be is lilult neki. Igazából az ilyen helyzetekben sosem voltam jó, így próbáltam a tőlem telhető legjobb formámat hozni és megnyugtatni őt.-Lehet, hogy eltört, de ne szomorkodj. Elhiszem, hogy megijedtél, de már nincs semmi baj! A szüleid is rendben vannak. A csuklód pedig mire a suli elkezdődik biztosan rendbe jön.
-Gondolod?-kérdezte.
-Biztos vagyok benne. :) -mosolyogtam rá és előhúztam a zsebemből egy zsebkendőt.-Tessék.
-Köszi.-mosolyodott el.
-Gyere Georgina!-szakította félbe apa a beszélgetésünket.-Szerencsére mindenki megúszta a balesetet. Most már mehetünk!
-Ne haragudj, most mennem kell. Remélem még összefutunk. Szia.-köszöntem el az ismeretlen lánytól.
-Szia.-mondta ő is, és próbált kipréselni magából egy halvány mosolyt. Majd kézfejével letörölte a könny áztatta arcát.
Apával visszamentünk az autóhoz és Dave-et úgy találtuk, ahogy otthagytuk. Ő sosem bírta baleseteket, még a filmekben is átteker az ilyen jeleneteknél.
-Minden rendben fiam.-mondta apa.-Senkinek nem esett komolyabb baja.
-Ennek nagyon örülök.-derült fel Dave.-Akkor indulhatunk?
-Igen.-feleltük apuval egyszerre.
Elindultunk és ahogy elhajtottunk az ismeretlen lány mellett integetett nekem és én is visszaintettem. Bár még mindig sírt egy kicsit, úgy láttam, hogy sikerült valamennyire megnyugtatnom őt.
-Látom Gina még egy fél órája sem vagy itt New Orleansba és máris találtál egy barátot.-szólt hátra az anyós ülésről Dave.
-Igen, beszélgettünk egy kicsit, igazán rendes lánynak tűnik.-mondtam.
Ekkor jutott csak eszembe, hogy a nevét elfelejtettem megkérdezni. Most már mindegy.
-Georgina, ha jól emlékszem az új kis barátnőd pár utcával feljebb lakik, mint mi.-szólt apa.
-Komolyan?-csillant fel a szemem.-Nem tudod, hogy hívják?
-Sajnos nem.-válaszolta.-De biztos találkoztok még.
-Remélem.
Az út hátralevő részét csendesen töltöttük. Én végig azon tűnődtem, hogy vajon az ismeretlen lány is szívesen megismerkedne-e velem? Mert nekem igazán jól jönne egy barátnő. Biztos jól kijönnénk egymással. Segíthetne megismerni a várost. A gondolataimba merülve csak azt vettem észre, hogy az autó lefékezett és megérkeztünk. Itthon vagyok!