3. rész. Otthon.

Kiszálltam az autóból és kivettem a csomagtartóból a bőröndömet.

-Hagyd csak, majd én viszem. -szólt rám apa.-Menj és nézd meg, hogy mostantól melyik lesz a te szobád.
-Oké.-mosolyogtam rá.
Őszintén szólva körülbelül háromszor járhattam itt régebben, akkor is csak 1-2 hétig voltam a nyári szünetekben. Olyankor mindig Dave szobájában aludtam. Viszont most már végleg maradok, ezért szükségem lesz egy saját szobára. Izgatottan mentem be a házba és kettesével vettem a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb az emeleten lehessek. Dave oda vezetett apa régi dolgozószobájához. Ezek szerint ez lesz az én kis zugom mostantól kezdve. Boldogan nyitottam ki az ajtót és ami ezután következett attól még a lélegzetem is elállt. Emlékeimben még ebben a szobában könyvektől roskadásig pakolt polcok voltak és egy íróasztal Mount Everest magasságú papírköteggel. De ez már a múlté. 

-Na, hogy tetszik?-kérdezte Dave.

-Hűűű...-ez volt a legtöbb amit mondani tudtam.

Igazából nem tudom, hogy apa mikor és honnan tudta meg, hogy a zöld a kedvenc színem, de az egész szoba ebben a színben pompázott. Valami eszméletlenül jól néz ki, ezért gyorsan csináltam is róla egy képet:

-Gondoltam, hogy tetszeni fog. :) Na menj, és érezd magad otthon.

-Köszönöm.-ugrottam a nyakába és adtam neki egy hatalmas puszit.

Beléptem a szobába és beleszippantottam a levegőbe. Festék és új bútorok illata terjengett a helyiségben. Úgy éreztem magam, mintha egy bútorboltba csöppentem volna. Nem telt bele néhány percbe és kopogtattak az ajtómon.

-Gyere be!-kiáltottam.

-Látom tetszik a szobád. Felhoztam a bőröndödet, ha van kedved elkezdhetsz kipakolni.-mondta apa.

-Oké.

-Majd felszólok, ha kész a vacsora.-mondta és bezárta maga után az ajtót.

Egyedül maradtam. Felálltam az ágyamról és elkezdtem szét válogatni a a bőrönd tartalmát. A pakolással hamar végeztem, mindennek megtaláltam a helyét. Még arra is volt időm, hogy egy kicsit jobban szétnézzek a szobába. Találtam néhány kiskori rajzot az egyik fiókban és mellette pár füzetet az iskola kezdésre. Szerintem ennyi füzet nem lesz elég 9.-ben, úgyhogy még mondanom kell apunak, hogy mutassa meg, hogy merre találom a papírírószert. Úgy is be kell még szereznem egy új iskolatáskát és néhány tollat is. Még szerencse, hogy nem ért véget teljesen a nyár, így még van időm egy kicsit az új iskolára készülnöm. Mire végeztem a pakolászással és nézelődéssel kezdett besötétedni, ezért leengedtem a sötétítőmet és elindultam a többiekhez a konyhába.

-Pont jókor jöttél, épp szólni akartam, hogy percek kérdése és kész a vacsora.-örült meg apa a megjövetelemnek.

-Az jó. És mit eszünk?-kíváncsiskodtam.

-Gondoltam a kedvencedet csinálom.-mondta apa.-Legalább is amikor kisebb voltál ez volt a kedvenced, azért remélem még mindig szereted.

-Lasagne?-csillant fel a szemem.

-Remek! Örülök, hogy sikerült eltalálnom.-mosolygott rám.

-Úúúú. Nyamiiii. 

Apa mindig tudja, hogy mivel dobhatja fel még jobban a kedvemet. Amint megsült a lasagne, leültünk és kényelmesen megvacsoráztunk. Evés után segítettem eltakarítani a konyhában, majd vissza mentem a szobámba. Eléggé fárasztó volt a napom ezért gyorsan lezuhanyoztam, majd bebújtam az ágyba és bekapcsoltam a laptopomat. Felmentem facebookra, ahol jött nyolc értesítésem. Gyorsan csekkoltam őket és ki is léptem. Még elalvás előtt megnéztem egy részt a kedvenc sorozatomból, majd hulla fáradtan dőltem el és pár másodperccel később már aludtam is. Előtte még arra gondoltam, hogy a repülőn megfordult a fejemben, hogy biztosan jó ötlet-e ide költözni, de most már egészen biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobban döntöttem!

2. rész. Úton hazafelé.

Amint bepakoltuk a bőröndöket az autóba el is indultunk. Körülbelül 25 percnyire lehet innen apáék háza, bár nem sűrűn tettem meg ezt az utat régebben. Így lehet, hogy tévedek. Kinézek az ablakon és a gondolataimba merülök. Az autók cikáznak a mellettünk lévő sávban, szinte összefolynak és egy hosszú csíkot alkotnak, mintha egy nagy ecsetvonás lenne. Eltűnődöm, vajon naponta hány autó száguldhat el ezen az úton? Meglehetne számolni? Vagy túl gyorsan mennek? Tudom butaság, de néha előjönnek ilyen furcsa gondolatok és lehet, hogy gyerekes, de elég sokáig el tudok tűnődni rajta. :$ Tudományos és felettébb fontos gondolataimat egy hangos dudálás és sikítások zaja szakította félbe.

-Mi történt?-kérdeztem ijedten.
-Előttünk összeütközött két autó.-mondta riadtan apa.-Ne aggódj kicsim! Megyek megnézem, hogy nem-e esett valakinek baja. Maradjatok itt!
-Várj! Én is megyek!-ugrottam ki az autóból.
-Szerintem ez nem jó ötlet Georgina...-tanakodott Dave.
-Én is megyek és kész!-jelentettem ki. És már ott sem voltam.
Egy teher autó és egy személygépkocsi ütközött össze. Ahogy közelebb mentem láttam, hogy viszonylag szerencsésen megúszták az utasok a balesetet. Ami azt illeti a kamion sofőr karcolások nélkül került ki a karambolból. A kocsival utazók valamivel rosszabbul jártak... Az anyuka beüthette a fejét a műszerfalba, mert egy hatalmas seb égtelenkedett a  homlokán. Az apuka kisebb karcolásokkal megúszta. Már épp fordultam volna vissza az autónkhoz, amikor megpillantottam az út szélén egy körülbelül velem egykorú lányt, aki nagyon zokogott. Gyorsan átverekedtem magam a tömegen és átugráltam rengeteg üvegszilánkot majd odarohantam hozzá, hogy közelebbről is meggyőződhessek róla, hogy biztosan jól van. Bár már messziről láttam, hogy néhány zúzódáson kívül nem történhetett nagyobb baja, de nagyon megijesztettet, hogy annyira sírt.
-Szia. Minden rendben van? Nem esett bajod?-kérdeztem.
-Nem.. nincs.... Csak... nagyon megijedtem. Bár a csuklóm egy kicsit fáj, lehet, hogy eltört.-szipogta a lány.
 Hosszú göndör fürtjei a vállára omlottak és néhány tincs az arcára tapadt a sírástól. Hatalmas sötétzöld szemeivel szomorúan nézett rám.
-Mutasd!-nyújtottam felé a kezem. Bár nem vagyok orvos magamtól is rájöttem, hogy nagyon beüthette a kezét, hiszen eléggé felduzzadt és be is lilult neki. Igazából az ilyen helyzetekben sosem voltam jó, így próbáltam a tőlem telhető legjobb formámat hozni és megnyugtatni őt.-Lehet, hogy eltört, de ne szomorkodj. Elhiszem, hogy megijedtél, de már nincs semmi baj! A szüleid is rendben vannak. A csuklód pedig mire a suli elkezdődik biztosan rendbe jön.
-Gondolod?-kérdezte.
-Biztos vagyok benne. :) -mosolyogtam rá és előhúztam a zsebemből egy zsebkendőt.-Tessék.
-Köszi.-mosolyodott el.
-Gyere Georgina!-szakította félbe apa a beszélgetésünket.-Szerencsére mindenki megúszta a balesetet. Most már mehetünk!
-Ne haragudj, most mennem kell. Remélem még összefutunk. Szia.-köszöntem el az ismeretlen lánytól.
-Szia.-mondta ő is, és próbált kipréselni magából egy halvány mosolyt. Majd kézfejével letörölte a könny áztatta arcát.
Apával visszamentünk az autóhoz és Dave-et úgy találtuk, ahogy otthagytuk. Ő sosem bírta baleseteket, még a filmekben is átteker az ilyen jeleneteknél.
-Minden rendben fiam.-mondta apa.-Senkinek nem esett komolyabb baja.
-Ennek nagyon örülök.-derült fel Dave.-Akkor indulhatunk?
-Igen.-feleltük apuval egyszerre.
Elindultunk és ahogy elhajtottunk az ismeretlen lány mellett integetett nekem és én is visszaintettem. Bár még mindig sírt egy kicsit, úgy láttam, hogy sikerült valamennyire megnyugtatnom őt.
-Látom Gina még egy fél órája sem vagy itt New Orleansba és máris találtál egy barátot.-szólt hátra az anyós ülésről Dave.
-Igen, beszélgettünk egy kicsit, igazán rendes lánynak tűnik.-mondtam.
Ekkor jutott csak eszembe, hogy a nevét elfelejtettem megkérdezni. Most már mindegy.
-Georgina, ha jól emlékszem az új kis barátnőd pár utcával feljebb lakik, mint mi.-szólt apa.
-Komolyan?-csillant fel a szemem.-Nem tudod, hogy hívják?
-Sajnos nem.-válaszolta.-De biztos találkoztok még.
-Remélem.
Az út hátralevő részét csendesen töltöttük. Én végig azon tűnődtem, hogy vajon az ismeretlen lány is szívesen megismerkedne-e velem? Mert nekem igazán jól jönne egy barátnő. Biztos jól kijönnénk egymással. Segíthetne megismerni a várost. A gondolataimba merülve csak azt vettem észre, hogy az autó lefékezett és megérkeztünk. Itthon vagyok!

1. rész. Megérkeztem.

Egész nyáron ezt a pillanatot vártam. Több mint 3 éve nem láttam Dave-et (a bátyámat) és Max-et (az édesapámat). Most, hogy anya úgy döntött, hogy elköltözik Torontoba, én visszaköltözök New Orleansba. Bár egy kicsit hiányozni fognak a régi barátaim, remélem itt is hamarosan legalább fele annyi barátot szerzek.
 Zakatol a szívem, hiszen olyan rég nem láttuk egymást, mióta anyu és apu elváltak. A bátyám már 17 éves, őt annyira biztosan nem érdekli, hogy mostantól egy fővel gazdagodott a megszokott kis fiús párosuk apuval. De mi van, ha apa meg sem fog ismerni? És ha rám is haragszik anyu miatt? Már csak percek kérdése és úgy is kiderül. Ez a nyár utolsó hete, mindenki most utazik hazafelé. Ebben a hatalmas embertömegben még ha akarnának se tudnának megtalálni. Szuper!
 A gondolataimat megszakította, hogy meghallottam a saját nevemet a hátam mögül.
-Georgina! Georgina, édes kislányom tényleg te vagy az?
Hirtelen tettem egy száznyolcvan fokos fordulatot és az édesapámmal találtam szemben magamat. Nem volt egyedül. Ott állt mellette a Dave is, hatalmas mosollyal az arcán. Igaz, hogy mi ketten tartottuk a kapcsolatot az évek során, (hiszen mire jó a mai technika...?) azonban így élőben látszik csak rajta igazán, hogy kezd felnőni és igazi férfivá válni.
-Apa! Dave!-kiáltottam, és karjaik közé ugrottam.
-Jajj, de örülök, hogy ilyen sok év után végre láthatlak!-örvendezett apa.
-Milyen volt az utad Hugi? Nem féltél a madaraktól odafent?-kérdezte gúnyosan Dave.
-Hahaha, nagyon vicces.-válaszoltam. Jó, bevallom amikor kislány voltam rettegtem a madaraktól,de most már 15 éves vagyok és tudom, hogy nem bántanak.
-Tudod, hogy szeretlek Gina ?!-mondta Dave, és egy hatalmas puszit nyomott a homlokomra.-Nagyon sokat változtál. A webkamerán keresztül nem látszott, hogy ilyen nagyra nőttél.
-Te is megváltoztál.-mondtam.
-Azt ugye tudod, hogy mostantól nem engedünk el? Apával megbeszéltük, hogy bármi áron velünk maradsz, hiszen kell valaki aki majd mos ránk és takarít.
-Na de Dave! Nem hiszek a fülemnek.-hitetlenkedett apa.-Szegény lány még meg sem érkezett és máris lerohand? Bár... ha jobban belegondolok van otthon egy nagy adag mosatlan.
-Apaaa!-kiáltottam.
-Ne butáskodj Gina, 10 éves korától nevelem egyedül Dave-et, nem gondolod, hogy ennyi idő alatt megtanultam kimosni néhány koszos alsónadrágot? Sőt! Még pár egyszerűbb ebédet is össze tudok ütni.-dicsekedett apa.
-Hmm... Most már kíváncsivá tettél. Amikor itt voltam nyári szünetekben, akkor miért nem csináltál semmit?-kérdeztem.
-Legutóbb 12 évesen voltál itt. Azóta sok minden változott. Na de bőven lesz még időnk beszélgetni, most viszont elindulhatnánk haza. Biztosan nagyon elfáradtál és éhes is lehetsz.
-Igen igazad van.-mondtam.-Ez a 19 órás út egy kicsit fárasztó volt. Induljunk!