33. rész. Rövid "élménybeszámoló" és békülés

"Kinyitottam a szememet és láttam, hogy a televízió még mindig megy. Ian engem átölelve aludt el. Nem volt szívem felkelteni. Apa észrevette, hogy felébredtem, mert megállt mellettünk és kikapcsolta a TV-t.
-Aludjatok nyugodtan, majd reggel hazaviszem Ian-t, hogy el tudjon készülni a suliba.-nyomott egy puszit a homlokomra.
-Köszi.-ásítottam egy nagyot és magamra húztam egy kis takarót, aztán adtam egy puszit Ian-nek, majd vissza is aludtam.
Lehet, hogy más lányoknak konkrétabb terveik vannak, ha a barátjuk náluk alszik, de igazából én sosem voltam az a fajta lány, aki beállt a birkák közé. Számomra ez az este így volt tökéletes..."


A következő napok ultra unalmasan teltek. Persze mások biztos örülnek, ha néhány napot kihagyhatnak a suliból és elszakadhatnak a megszokott közegből, de nekem annyira nem jött be ez a "pótoljuk be az elmúlt fél évet" dolog. Én elhiszem, hogy anya kitett magáért és Torontó is tárt karokkal fogadott két fiatalt, de ha a bátyám nem lett volna velem én lehet, hogy felakasztom magam. Hogy miért akadtam/akadtunk ki ennyire? Szerintem elég, ha annyit mondok, hogy anya alapból elviselhetetlen, de Joe, az új élettársa sem könnyítette meg a helyzetünket. Ez a fickó nem gyengén rendmániás. Ja, és az is látszik, hogy sosem voltak gyerekei és nagyon remélem, hogy a közeljövőben nem is lesznek, pláne nem anyától... Úgy viselkedett velünk, mintha dedósok lennénk. Könyörgöm a bátyám már érett 17 éves. Oké én még csak 15 vagyok, ami persze még nem olyan nagy dolog és nem is akarok idősebbnek tűnni a viselkedésemmel, mint a korosztályom, de az már nekem is sok, hogy minden ebédnél kiszedte a tányérunkba a levest, mert nem akarta, hogy végig locsoljuk az asztalt(?). Sosem áztattam még szét a ebédlőt. Jó, egyszer tényleg úszott tőlem a konyha, de mentségemre szóljon, hogy akkor nagyon beteg voltam és rettenetesen szédültem, aztán mindenből kettőt láttam, így a leveses fazékból is, és sikeresen magamra rántottam. Anya biztos beavatta ebbe a történetbe a tisztaság mintapéldáját, és féltette tőlünk a porszemeket sosem látott konyhácskáját. Legalábbis nagyon remélem, hogy ez a magyarázat. Ebben a néhány napban még rengeteg alkalommal meghökkentem ezen az úgy nevezett "férfin". Dave-vel szinte minden este kibeszéltük a drága édesanyám és a melegeket is megszégyenítő Joe kapcsolatát. Félre értés ne essék, nekem semmi problémám nincs a melegekkel. Csak azt nem tudom felfogni, hogy az én jó anyám, hogyan tudott összejönni egy olyan férfival, akiről bármelyik percben kiderülhet, hogy a saját neméhez vonzódik. És nem, nem vagyok előítéletes, és nem csak a rendmániáról van szó. Az első reggel épp a kakaómat kortyolgattam a konyhában, amikor Joe megállt mögöttem és megjegyezte, hogy : "nagyon csini a macikás pizsim." Hirtelen köpni, nyelni nem tudtam. És ezt szó szerint kell érteni, mert a kakaó épp félúton volt a szám és a gyomrom között, amikor ezzel a frappáns megjegyzéssel "Ken baba" elintézte, hogy majdnem megfulladtam. A bátyámnak néhány jól irányzott mozdulattal sikerült addig ütlegelnie a hátamat, amíg ismét tudtam levegőt venni.  
A legviccesebb a Torontóban töltött napokban az volt, hogy az anyánk észre sem vett semmit abból, hogy az ő drága gyermekei mennyivel szívesebben ülnének az iskolapadban, mint szinte két idegennel egy már undorítóan tiszta és precíz házban. Nos, az is biztos, hogy legközelebb éppen "betegek" leszünk, addigra mire jönnünk kéne. A kiruccanásunk legizgalmasabb pillanata az volt, amikor elmentünk Dave-vel, hogy valami kis szuvenírt vegyünk az otthoniaknak és a pénztáros lány annyira el volt foglalva a bátyám látványával, hogy észre sem vette, hogy több pénzt adott vissza, mint amennyit fizettünk. Mind egy. Mi jól jártunk.
Apa nem akart minket zavarni, ezt már az indulásunk előtt is tudatta velünk, és lelkünkre kötötte, hogy ha valami mondandónk van, akkor mi hívjuk őt. Szerintem életemben nem lógtam még ennyit a telefonon. Apát volt, hogy napi kétszer-háromszor is felhívtuk. Az egyik nap azért, mert Dave elfelejtette, hogy aznap már beszélt vele. Hát ennyire voltak izgalmasak a napjaink. Már arra sem emlékeztünk, hogy melyik nap pontosan mit csináltunk, mert rettentően összefolytak a dolgok. Máskor azért hívtuk őt, hogy jöjjön értünk, mert meghalunk az unalomtól. Apa ezen egy kicsit kiakadt és már hallottam is, ahogy a háttérben bekapcsolja a gépet, biztosan azért, hogy jegyet foglalhasson. Ekkor eszembe jutott, hogy lehet, hogy túl lőttünk a célon. Az igaz, hogy végtelennek tűnt ez a pár nap, de jobb, hogy ha apa nem jön ide, mert abból rohadt nagy balhé lenne. Ezért Dave megnyugtatta őt, hogy nincs semmi bajunk, tökéletesen megvagyunk és már csak egyet kell aludnunk és indulunk is haza. Igen, lehet, hogy dedós dolognak tűnik, hogy vissza számoltuk a napokat, de az unalom nagy úr. Persze ezekben a napokban sem felejtettem el Ian-t. Sőt. Volt, hogy már attól tartottam, hogy rám csapja a telefont és elküld a fenébe, hogy már megint zaklatom. Amikor már egy nap vagy negyedszerre küldtem neki SMS-t, visszahívott és megkérdezte, hogy mennyire nagy a baj, mert érzi az üzenetekből, hogy lehet lassan eret vágok. Amikor minden apró részletbe beavattam, Ian legalább 3 percen keresztül nem szólalt meg, ebből arra a következtetésre jutottam, hogy vagy annyira unta már hallgatni is a dolgot, hogy időközben letette, csak én nem vettem észre, vagy egyszerűen sikerült sokkos állapotba hoznom. Nem tudom, hogy melyik variáció a rosszabb, de Ian-nel az utóbbi történt. Amikor megkérdeztem a telefonba, hogy itt van-e még, azt válaszolta, hogy részvéte, és amint hazaértem szervezünk valami programot amivel kipihenem ezt a dögunalmat. Amúgy azt is megtudtam tőle, hogy Jenni érdeklődött utánam, és szívesen kibékülne velem, vagy legalábbis szeretne beszélni. Ezt én is észrevettem, ugyanis 3 nap alatt legalább 40darab nem fogadott hívásom és 29 "Sajnálom.", "Beszéljük meg.", Kérlek vedd fel." és hasonló üzenettel gazdagodtam. Nem haragudtam én Jennire, viszont semmi kedvem nem volt ezt az egészet telefonon tisztázni, sokkal tisztességesebbnek tartom, majd ha otthon leülünk és megbeszéljük. Sosem bírtam ezeket az e-mailben vagy telefonon szakítsunk, béküljünk ki dolgot. Szerintem ezek igazán gerinctelen dolgok, amelyeket sajnos a XXI. században elég nehéz kizárni. Végül a sokadik SMS után megelégeltem, és írtam Jenninek egy "pár nap múlva otthon leszek és megbeszéljük a dolgokat, ha még mindig szeretnéd" üzenetet, amivel sikerült elérnem, hogy a telefonom már nem csörgött folyamatosan. A drága jó anyám és Ken meg is jegyezték, hogy milyen elfoglalt és népszerű ember vagyok. Nos, ha tudnák, hogy mind a 6300 hívás és üzenet ugyanattól a személytől jött, akkor nem hiszem, hogy ezt gondolták volna. De mind egy.
Az utolsó nap, amikor kivittek minket a repülő térre, hiába is várták a filmbe illő nagy búcsú jelenetet, ez nem igazán jött össze. Ugyanis Dave-vel, csúnya ilyet mondani, de már nagyon szabadulni akartunk tőlük és egy-két puszi és kötelező ölelés után nagyon, nagyon megköszöntük ezeket a felejthetetlen napokat (amik tényleg felejthetetlenek, csak nem jó értelembe) és otthagytuk őket az autójuknál. Nos, röviden, sőt hosszan is csak ennyi történt az 5 nap alatt, amiből igazándiból majdnem 2-őt az oda-vissza utazással töltöttünk. Persze én nem vártam semmi nagy dolgot, meg már Torontót is ismertem, hiszen egy ideig amikor kicsik voltunk laktunk is itt, de úgy gondoltam, hogy ha már ilyen nagy feneket kerítettünk a dolognak, akkor az a minimum, hogy legalább egy nap kiruccanunk valamerre a környéken, esetleg elmegyünk egy étterembe vacsorázni. Ennek ellenére elég kemény három napot töltöttünk a mindig légfrissítőtől illatos, csilli-villi mini palota falai között. A tél eleji hidegnek köszönhetően még az udvarra sem tudtunk kimenekülni Dave-vel. 
A repülőn mind a ketten kidőltünk és majdnem átaludtuk az egész utat. Volt mit kipihennünk az biztos. Persze ez így viccesen hangzik, de legtöbbször a semmittevésben még jobban elfárad az ember, mintha csinálna is valamit. 

Apa már a repülőtéren várta az érkezésünket, aki szerintem legalább 10 évet öregedett az elmúlt 5 napban, mert sikerült őt kellően kikészítenünk a folyamatos telefonálásunkkal. Hosszas ölelések után hazahajtottunk és legnagyobb meglepetésemre nyitva találtam az ajtót. 
-Majd én viszem a csomagokat.-szólt utánunk apa.
A nappaliban két fej fogadott, akik az ajtó nyitódásra felénk fordultak. Jenni meg sem várta a reakciómat már futott is felém és a nyakamba ugrott. Nem sokkal magasabb lány, mint én vagyok, de így is sikerült úgy hátra tántorodnom. hogyha Dave nem jön mögöttem, biztosan hanyatt esem.
-El sem tudtam képzelni, hogy hova tűntél. Annyira megijedtem, hogy miattam mentél el.-törölte le a könnyeit.-Nagyon sajnálom, amiket a fejedhez vágtam, de rettentően összezavarodtam. Most már beláttam, hogy csak jót akartál nekem. Meg tudsz nekem bocsátani? 
-Jenni, ne hülyéskedj már.-nevettem.-Sosem tudnék rád sokáig haragudni. 
-Jaaaj, annyira örülök.-esett le a kő a szívéről.
-Mindjárt megyek pakolni a szobámba, jössz velem? Aztán elmesélhetnéd, hogy mi történt három nap alatt a suliban. Volt valami izgi?
-Majd mesélek.-bólintott Jenni.
-Egy perc és megyek.-biccentettem a másik alak felé, aki eddig türelmesen várakozott.
A barátnőm vette a célzást és felment az emeletre. Szerintem Ian csak erre a pillanatra várt, mert egyszerre léptünk egymáshoz közelebb és a nyakába ugrottam. Nem volt semmi filmbe illő megpörgetés, vagy percekig tartó "úgy hiányoztál", "nem is te jobban" nyáladzás. Persze tényleg hiányzott, meg biztos vagyok benne, hogy én is neki, de nem volt szükséges ezt nagy dobra verni. Mi éreztük. Mi tudtok. Ennyi bőven elég.
-Azt hittem, hogy enyhe agykárosodással térsz haza.-nevetett.-Már foglaltam is egy ágyat a diliházban.
-Egyelőre még tünet mentes vagyok.-léptem egy kicsit távolabb tőle.-Bár, kitudja.-vágtam hülye fejet.-Szerinted szükségem van orvosra?
-Szerintem rajtad az orvosok sem tudnak segíteni. Ezzel sajnos már elkéstünk.-oltott le.
-Hát... Akkor megyek a barátnőmhöz, aki még dilisen is szeret.-tettem karba a kezem, de nem bírtam eljátszani a sértődöttet, mert nevetnem kellett.
-Ki mondta, hogy nem szeretlek? Attól, hogy az elmúlt 5 nap hatására egy kissé értelmileg visszafejlődtél, még ugyan úgy szeretlek.-röhögött fel.
Nem akartam túlságosan bele menni a dologba, ezért gyorsan témát váltottam.
-Hoztam neked valamit.-siettem el a táskámhoz.
-Remélem egy kényszerzubbony.-nevetett.-Torontóban nem hiszem, hogy sok más dolgot lehet kapni.
Úgy érzem ezt még egy jó darabig hallgathatom majd. De legalább ő jól szórakozott az én szerencsétlenségemen. Úgysem tudtam volna rá haragudni, inkább én is vele nevettem. Most mért sértődjek meg? Attól még ugyan olyan unalmas napok lesznek mögöttem. Akkor már inkább figurázzuk ki a dolgokat és nevessünk rajta egy nagyot. Ez az én mottóm. Mindenben meg kell találni a jót. Még a legrosszabb dolgokban is van. És nem utolsó sorban a negatív dolgokra mindig sokkal jobban emlékszik az ember, mint a pozitívakra. Ezt én sem tudom felfogni, hogy miért van így, de ha már egyszer így vagyunk összerakva fogadjuk is el.
Időközben kihalásztam a táskámból egy nagy dobozt és Ian ölébe tettem.
-Bontsd ki!-mosolyogtam.
Az az arc, amit vágott, amikor meglátta a dobozban az "I love Torontó" feliratú kötött, garbós pulóvert. Ezért az arcért már érdemes volt odaadni.
-Hogy tetszik?-mosolyogtam, próbálva visszatartani a kitörni készülő nevetésemet.
-Ööhm....-pislogott nagyokat.-Nagyon szuper.-tette hozzá egy kis hatásszünet után.
Tudtam, hogy egyáltalán nem tetszik neki, és ez nem is volt baj, ugyanis csak szívatásból adtam ezt neki oda. Ennek az ajándéknak más tulajdonosa volt.
-Na jó.-zúdult ki belőlem a nevetés.-Mielőtt rosszul lennél, elárulom, hogy ezt apunak hoztuk, de semmi pénzért nem hagytam volna ki ezt a fejet.-törölgettem a könnyeimet.
-Menj már.-nevetett ő is.-Tudod, hogy megijedtem? Éreztem, hogy vége a lehengerlő imidzsemnek, amint ebben meglát valaki.
Nagyon jól szórakoztam Ian zavartságán, majd átadtam neki egy mini, Torontót ábrázoló makettet. Tudtam, hogy gyűjti a különböző városokat kicsiben, már rengeteg ismerősétől kapott hasonló ajándékot. A szobája polcai szinte csak ezzel vannak tele.
-Úgy emlékeztem, hogy ilyened még nincs.-nyomtam egy puszit a szájára.
-Köszönöm Gina, ez egy remek ajándék.-húzott magához, majd megcsókolt.
Jennit sem akartam sokáig megváratni, ezért a következő percekben kikísértem Iant és megbeszéltük, hogy holnap suli előtt mikor találkozunk a házunknál.
-Itt is vagyok.-léptem be a szobámba.-Remélem nem voltam sokáig.
-Elvoltam.-hajtotta le a laptopom tetejét.
Először furcsán néztem a gépemre, ugyanis tudtommal velem volt, hiszen enélkül még nehezebben éltem volna túl ezt a rengeteg napot, de amikor észrevettem a nyitott bőröndömet, akkor rájöttem, hogy csak a szokásos, Jenni otthon érzi magát nálunk. Engem nem zavar, de néha azért egy kicsit fura. Lehet bennem van a hiba, de én sosem tudom ennyire elengedni magam másoknál. Mind egy.
-Ezt neked hoztam.-tartottam felé egy kis tasakot.
Néhány Torontót ábrázoló hűtőmágnest és egy bonbont kapott.
-Hűha, köszi.-ugrott a nyakamba.-Ezek szerint már akkor sem haragudtál rám?-rakta össze a dolgokat.
-Mondtam, hogy nem.-mosolyogtam.-Persze nem fogok hazudni, rettentő szarul esett, amiket mondtál, de már túl tettem magam rajta. Különben is, sokkal jobban érdekel, hogy végül miben is maradtál.
-Szerinted nem ironikus ez az egész?-pislogott nagyokat.
-Mire gondolsz?-sajnos egyáltalán nem értettem a problémáját.
-Hát tudod, hogy kb. másfél hónappal ezelőtt te is ugyan ebben a cipőben jártál. Két srác, és végül rajtad áll a döntés, hogy melyiket válaszd.-tárta szét a karját.-Persze a kettő nem ugyan az, mert te akár melyiket választottad volna egy kapcsolatba csöppensz, ugyanis érted harcoltak, de nekem ez nem adatot meg. Mind a két lehetőség rizikós, mert Erickkel sem biztos, hogy össze jönne a dolog, a bátyádról nem is beszélve. Az még csak a kezdet, hogy most nincs barátnője, de attól ő még nem szeret.
-Néha kockáztatni kell, hogy utána eredménye legyen a dolgoknak. Lehet, hogy nem úgy sül el, ahogyan szeretnéd, de akkor sincs semmi veszve. Egy tapasztalatnak már betudható.-mosolyodtam el.
-Igen..-pirult el Jenni.-Én is így gondolom, éppen ezért...
-Omg.-csillant fel a szemem.-A szívedre hallgattál?-kérdeztem, mert tudtam, hogy ha erre igen a válasz, akkor Dave mellett döntött, és harcolni fog érte.
-Igen....