Rohanó idő...

Sziasztok! :)

Szeretném megragadni az alkalmat (már ha még vannak olvasóim, és nem pártoltatok el mellőlem...), és elnézést kérni tőletek, ugyanis ebben a tanévben nem voltam túlságosan a helyzet magaslatán. Rengeteg egyéb elfoglaltságom volt, így sajnos mire este, (legtöbbször inkább éjszaka) az ágyba zuhantam, már nem volt túl sok erőm írni. A minőség sem lett volna túl rózsás, ugyanis félálomban az ember már akarva akaratlanul véti a hibákat, ezért úgy döntöttem, hogy nem szeretnék az eddig felépült blogba belerondítani, így inkább hanyagoltam. Meg kell mondjam sokszor igazán nehezemre esett, hiszen tavaly szinte egyetlen nap nem telt el anélkül, hogy legalább pár mondatatot ne írtam volna a készülő bejegyzéshez, manapság pedig arra nem volt időm, hogy ránézzek a blogomra és a kedves olvasóim kérdéseire, hogy mikor hozom a következő részt, esetleg a dicsérő szavakra válaszoljak. Ne haragudjatok! :) Mint látjátok, itt vagyok és nem hagytam félbe a blogot. Régebben megígértem, hogy befejezem és nem leszek olyan blogos, aki annyiban hagyja a dolgot, és ehhez tartom is a szavamat, viszont egy nap csak 24 órából áll és egy pár óra alvásra mindenkinek szüksége van. De a nyaramat az írásra szeretném szánni. A tervem, hogy befejezem ezt a blogot és belekezdek a második regényembe. :)
Már csak egy hét van a suliból, addig is mindenkinek kitartás. és javítsatok még amin csak tudtok!! :) Én pedig igyekszem minél hamarabb belekezdeni a következő részbe, és közzé is tenni számotokra. :) Remélem már várjátok!! ;) <3

xoxo Lexii

34. rész. "Időutazás"

"-Néha kockáztatni kell, hogy utána eredménye legyen a dolgoknak. Lehet, hogy nem úgy sül el, ahogyan szeretnéd, de akkor sincs semmi veszve. Egy tapasztalatnak már betudható.-mosolyodtam el.
-Igen..-pirult el Jenni.-Én is így gondolom, éppen ezért...
-Omg.-csillant fel a szemem.-A szívedre hallgattál?-kérdeztem, mert tudtam, hogy ha erre igen a válasz, akkor Dave mellett döntött, és harcolni fog érte.
-Igen...."

-Úristen Jenni, annyira örülök.-öleltem meg.-Valahogy éreztem, hogy mellette döntesz.
-Igazából rá kellett jönnöm, hogy ő más, mint a többiek.-pirult el.-Totálisan belezúgtam.
-Tudom.-helyeseltem, már hallottam egy párszor, hogy mennyire odavan a bátyámért.
-A többiek csak hosszabb-rövidebb fellángolások voltak.
-Hűha Jenni. Ez aztán a kijelentés.
-És amíg nem voltatok itthon...-köszörülte meg a torkát.-Kétszer is találkoztam vele.
-MI VAN?-hökkentem meg. Szóval eddig nem is Dave-ről volt szó?
-Még nem járunk, de már rajta vagyok az ügyön.-kacsintott. Azt hitte, hogy a találkozás részén lepődtem meg, ami igaz is, de csak azért, mert nem gondoltam, hogy Erickkel randizott.
-Én azt hittem, hogy a bátyámba vagy szerelmes.-pislogtam nagyokat.
-Jaaaa.... Hát... Félre ne érts, helyes meg tényleg nagyon bírom őt, de Erick teljesen más. Olyan jó érzés, amikor vele vagyok.-áradozott.-Szóval Dave már a múlté. Csak egy rövid fellángolás volt.
A következő pár órában Jenni mind a két randit elmesélte töviről-hegyire, amíg én kipakoltam a bőröndömet. Nagyon örülök neki, hogy végre boldognak látom.Végül megbeszéltük, hogy este nálunk alszik, így még legalább háromszor végig hallgattam a történteket. De egyáltalán nem untatott...


Az ezt követő 2-3 hét viszonylag eseménytelenül telt. A suliban a tanárok a félévi hajrával voltak elfoglalva, ugyanis a téli szünet után még másfél hét van ebből a fél évből, és vége. Engem még inkább megszívattak, mert azt gondolták, hogy baromi nagy szórakozásomba utazgattam az anyámhoz, szóval a kiruccanásom utáni héten szinte mindenből feleltettek. Ami persze azért vicces mert egy pénteket és egy hétfői és keddi napot hiányoztam, és már a repülőn elkezdtem pótolni, szóval nem nagyon értettem őket, de biztos azért csinálták, mert a rendszeres lógók a félév miatt még inkább elkerülik az iskolát, és rajtam vezették le a feszültségüket. Annyira nem érdekelt. Mindenből megvagyok egy erős hármas, van amiből még négyes is, szóval nekem ez így tökéletes.
A C bagázzsal néha sikerült összeszólalkoznom, viszont mivel közeledik a szeretet ünnepe nem igazán akartam nagy balhét, ezért türtőztettem magam. Majd jövőre veszekszünk eleget. Már csak három és fél évig kell kibírnom őket. Kemény dolog lesz, de valahogy majd megoldom. Pláne úgy, hogy az osztály többsége velem ért egyet, így be vagyok védve. Haha.
Itthon is simán mentek a dolgok. Az utazást követő egy-két napban anya még telefonált. Sőt, Joe-val is beszélnünk kellett, viszont mostanra már megint olyan, mintha idegenek lennének. Majd a téli szünetben jó pofizhatunk eleget. A kötelező telefonbeszélgetéseken túl biztos vagyok benne, hogy ide tolják a képüket legalább néhány napra (ha nem az egész szünetre...). Jó, persze nem kéne így beszélnem róluk, de a fenébe is, már nagyon idegesítenek. Tudom, hogy mindig is az anyám lesz és ezzel nem tehetek semmit, így muszáj vagyok őt elviselni a sok hülyeségével együtt. Pláne úgy, hogy az egyik hülyesége még él és mozog is. Ez nem más, mint Joe.
Jennivel remekül alakultak a dolgok. Semmi nyoma nem maradt a nézeteltérésünknek. A következő héten be is mutatott Ericknek, aki tényleg igazán rendes srác és szereti is a barátnőmet. Persze egyszer, amikor kettesben maradtunk figyelmeztettem őt, hogyha megbántja a barátnőmet, akkor velem gyűlik meg a baja, de megnyugtatott, hogy komolyan gondolja a dolgot, szóval nincs miért aggódnom. Remek. Egy gonddal kevesebb.
Ian tényleg betartotta a szavát és ismét együtt töltöttünk egy délutánt az erdőben, amivel sikerült újabb remek emlékeket szereznünk. Mivel december elején már annyira nincs jó idő, ezért szétfagyva értünk haza a randinkról és itthon nem győztük magunkba önteni a több liter forrócsokit. A téli lamúrnak meg is lett az eredménye, ugyanis sikeresen megfáztam és legalább másfél héten keresztül köhögtem és fújtam az orromat, ami ki is pirult, így a sulis karácsonyozásban el is vállalhattam volna Rudolph szerepét, hiszen nem sokban különböztem tőle. Ennek ellenére remekül éreztem magam Ian-nel, aki a betegségem miatt szó szerint kiröhögött. Azt mondta, hogy el sem tudja képzelni, milyen immunrendszerem lehet, ha egy kis tél eleji kiruccanás ágyba dönt. Örültem, hogy valaki élvezi a helyzetet. Másfél hét elteltével, amikor még mindig napi szinten fújtam tele az orrom egy százas zsepivel, már neki sem volt annyira vicces a dolog, ugyanis apum már nem hagyta annyimban a dolgot és elzavart orvoshoz, aki ki akart írni suliból, de én nem hagytam magam. Persze nem arra kell gondolni, hogy én ennyire szeretek iskolába járni, egyszerűen csak arról van szó, hogy már csak ez egy hét van a suliból és kicsit sem lenne feltűnő ha csak a pénteki Hókristály Bálra mennék el, ezért inkább végig szenvedem ezt a pár napot. Mellesleg még nem sok időm és ötletem volt karácsonyra vásárolgatni, szóval Jennivel megbeszéltük, hogy kedden beugrunk a városba és az ajándékokon kívül egy-egy ruhát is veszünk magunknak a bálra. Jennifer Ericket is meghívta péntekre, ezért nagyon ideges, hogy mit vegyen fel. Ja, szerintem azt elfelejtettem említeni, hogy ők már hivatalosan is egy párt alkotnak. Szerintem nagyon aranyosak együtt...
-Sziaaaa.-ugrott a nyakamba Jenni, kizökkentve a gondolataimból.
-'Reggelt-húztam elő egy újabb zsepit a pulóveremből.
-Elég szarul festesz.-mért végig.
-Kösz.-húztam el a számat, majd elnevetettem magam.
-Nem kéne mégis inkább otthon maradnod?-érdeklődött.
-Biztos, hogy nem.-rökönyödtem meg.-Rengeteg tenni valóm van a héten. Nem fogok otthon fetrengeni.
-Te tudod.-mosolyodott el.
-El szedek még egy doboz gyógyszert, és péntekre kutya bajom sem lesz.
-Remélem is. Már nagyon várom, hogy péntek legyen.-ugrándozott örömében.
-Haha, előbb még szükségünk lenne valami ruhára, amit felveszünk.-mosolyodtam el.
-Wíííí.-tapsikolt örömében.-Annyira jó lesz. Olyan leszek, mint egy hercegnő.-pördült meg, mintha már rajta lenne a ruha.-Erick pedig az én hercegem.-kapaszkodott meg a karomban, mert a forgás következtében elszédült.
-Szerintem túlpörögtél.-nevettem.-Jobb lesz, ha leülsz és elő szeded a cuccaidat, már 6 perce becsengettek.
Amint ezt kimondtam Paul Watson tanár úr csörtetett be a terembe.
-Mindenki vegyen elő egy lapot.-dobta le a könyveit az asztalra.- Ashley, te ide ülsz!-mutatott egy üres padra az első sorban.-Erica, te pedig oda! Hm... itt még van egy üres hely... Billy pattanj ide! Remek.-csapta össze a tenyerét.-Írjátok fel a neveteket. Az első kérdés...
És ezennel kezdetét vette a hétfő első órai szívatás...

A következő órák viszonylag eseménytelenül teltek, bár bioszon sikerült kiakasztanunk Emily Holt tanárnőt, aki szó szerint kiviharzott a teremből. Úgy érzem következő órára érdemes lesz tanulni.
-Ezt most muszáj volt?-csattant fel Sofia  óra után.-Nem elég, hogy minden tanár dolgozatot írat velünk, még a lazább órákat is szét kell hülyéskedni, hogy abból is számonkérés legyen?!-forgatta a szemét.-Remélem téged fog feleltetni Ryan, miattad szaladt ki a teremből.
-Most mit vagy úgy oda?-dobta fel a lábát az asztalra Ryan.-Ne mondd, hogy nem volt vicces, amikor megkérdeztem, hogy mikor borotválkozott utoljára.-röhögött fel.-Nő létére már egész méretes borostát növesztett.
-Elég volt Ryan.-csóválta a fejét Sofia.-Egyáltalán nem vagy vicces. Bunkó vagy!-azzal az utóbbi 5 percben már a második ember rohant ki a termünkből, majd csapta be maga után az ajtót.
-Ma egy kicsit feszültnek tűnik.-dörzsölte meg a homlokát.-Biztos női gondjai vannak.-legyintett Ryan.
-Tudod néha tényleg nagyon nagy tapló tudsz lenni.-ráztam a fejemet.
-Addig nyugodt vagyok, míg csak néha...-hintázott a széken kajánul mosolyogva.
-Reménytelen vagy.-legyintettem.
Ryan megállt a hintázásban, az arcomba röhögött, majd kiment a teremből.
-Egyszer még megütöm a középsuli alatt.-ropogtatta az ujjait Ian.-Egy kissé helyre pofozom az arcán azt a mosolyt.
-Nem éri meg.-ingattam a fejem.-Ezen az arcon már semmi sem segít.
Az osztály díjazta a beszólásomat, ugyanis kitört belőlük a nevetés. Nem gondoltam, hogy tudok humoros lenni. Most már ezt is kipipálhatom a bakancslistámon.
-Szép volt Gina.-adott egy pacsit Andrew.
-Én csak őszinte voltam.-húztam fel a vállam.
-Néha azt is kell.-veregette meg a hátam.
-Ian, ez a lány remek fogás. Nem csak szép még okos is.-adott egy öklöst Matthew Ian-nek.
-Na jól van skacok, nem kell ennyire felfújni a dolgot. Csupán egy megjegyzésről van szó, még ki sem fejtettem a véleményemet róla.
-Ezek után már kíváncsi lennék rá.-támasztotta a falat Andrew.
-Igazán?-húztam fel a szemöldökömet.
-Halljuk!-kiabáltak a terem különböző pontjaiból.
-Na jó...-ültem fel az egyik asztal tetejére.-Szerintem Ryan el van szállva magától. Már év elején is láttam, hogy ő az a tipikus "elhiszem magamról, hogy mennyire jó pasi vagyok" fiú, de sajnos el kell, hogy keserítsem...Egyáltalán nem helyes. Sőt, engem kifejezetten irritál a hülye feje.-néhányan kuncogásba kezdtek.-A jellemével kapcsolatban még annyit, hogy nem bírom, ha valaki nem veszi észre magát. Nekem már túl sok.
-Ezzel egyet értek.-jött egy hang valahonnan a teremből.
-Hát, röviden ennyi.
-És hosszabban?-kérdezte Matthew.
-Nem akarod te azt hallani.-nevettem.
-Nem gondoltam, hogy ilyen véleményeid vannak az osztálytársainkról, ezek után már engem is érdekel, hogy mit gondolsz rólam.-ölelt meg hátulról Ian.
-Szerintem ezt már egy párszor elmondtam.-fordultam felé.-De ha nagyon szeretnéd majd még egyszer megismétlem neked.-adtam egy puszit a szájára.
-Öregem.-forgatta a szemét Ryan, aki ekkor lépett be a terembe.-A sok szerelmes...
-Ha nem lennél ekkora seggfej már neked is lenne barátnőd.-húzta fel a szemöldökét Ian.
-Nem kell nekem csaj.-vágta le magát egy székre.
-Húúú...-döbbentek meg a fiúk.
-Most mi van?-forgatta a fejét.
-Eddig nem tudtuk, hogy a saját nemedhez vonzódsz, de most már mindent értünk.-ütögette meg a vállát Andrew.
-Menjetek a...-kezdte Ryan.
-Khm... Kedves Ryan, mit szerettél volna mondani?-csukta be maga után Paul Watson tanár úr az ajtót.
-Öhm... Én csak...-jött hirtelen zavarba. Paul tanár úrral senki nem mer újat húzni.
-Hallgatlak.-unszolta a tanár.
-Csak meg akartam őket kérni... Hogy... Hogy menjenek le nekem a büfébe egy sajtos melegszendvicsért.-jutott hirtelen eszébe ez a frappáns válasz.
-Vagy úgy.-dörzsölgette a szemét a tanár úr.-Csak nem az én órámon akartál megebédelni?
-Hát öregem, ebből már nem jössz ki jól.-röhögött fel Matthew.
-Szeretnél valamit hozzá fűzni, Matthew?-fordult komoran felé Paul.
-Nem tanár úr, csak hangosan gondolkodtam.-csúszott lejjebb a székén.
-Ez remek, akkor mind a ketten kijöhettek a táblához és "hangosan elgondolkodhattok" a múlt órai anyagról.-csapta össze a tenyerét Paul Watson.
-Kösz, ba...-kezdte Ryan, majd hirtelen eszébe jutott, hogy órán van, és a tanár is komoran nézi, ezért változtatott a mondandóján.-Kösz, barátom. Tegnap egész nap törit tanultam, csak azért, hogy ma 5-re felelhessek.
-Ez egy nagyszerű hír, Ryan, akkor kezdheted is, nehogy elveszítsd a gondolataidat.-tette keresztbe a karját Paul.-Ülj le, Matthew!
Matthew ököllel a levegőbe ütött, majd a székére vetődött. Az osztályból kitört a nevetés.
-Az, hogy leülhettél az nem azt jelenti, hogy nem fogsz felelni.-pillantott rá a tanár.-Vegyél elő egy lapot!
Matthewnak lehervadt a mosoly az arcáról, majd papír utáni kutatásba kezdett. Közben Ryan az első padban ülők füzetéből próbált némi információt szerezni, de mivel a mai napon sikerült mindenkit elidegenítenie magától, a többiek gyors mozdulatokkal zárták be a jegyzeteiket, hogy még véletlenül se tudjon kinézni belőle valamit. A két felelő egész órát igénybe vett. Végül Ryan egy hatalmas egyessel zárta a napot. Matthewnak sikerült összepuskáznia egy kétharmadot. Az osztály viszont élvezte a "laza" órát. Töri után végre elindulhattunk haza, és bevehettem a maréknyi gyógyszeremet. Nem kívántam mást, csak azt, hogy végre bebújhassak a jó meleg paplanom alá és filmezhessek...

33. rész. Rövid "élménybeszámoló" és békülés

"Kinyitottam a szememet és láttam, hogy a televízió még mindig megy. Ian engem átölelve aludt el. Nem volt szívem felkelteni. Apa észrevette, hogy felébredtem, mert megállt mellettünk és kikapcsolta a TV-t.
-Aludjatok nyugodtan, majd reggel hazaviszem Ian-t, hogy el tudjon készülni a suliba.-nyomott egy puszit a homlokomra.
-Köszi.-ásítottam egy nagyot és magamra húztam egy kis takarót, aztán adtam egy puszit Ian-nek, majd vissza is aludtam.
Lehet, hogy más lányoknak konkrétabb terveik vannak, ha a barátjuk náluk alszik, de igazából én sosem voltam az a fajta lány, aki beállt a birkák közé. Számomra ez az este így volt tökéletes..."


A következő napok ultra unalmasan teltek. Persze mások biztos örülnek, ha néhány napot kihagyhatnak a suliból és elszakadhatnak a megszokott közegből, de nekem annyira nem jött be ez a "pótoljuk be az elmúlt fél évet" dolog. Én elhiszem, hogy anya kitett magáért és Torontó is tárt karokkal fogadott két fiatalt, de ha a bátyám nem lett volna velem én lehet, hogy felakasztom magam. Hogy miért akadtam/akadtunk ki ennyire? Szerintem elég, ha annyit mondok, hogy anya alapból elviselhetetlen, de Joe, az új élettársa sem könnyítette meg a helyzetünket. Ez a fickó nem gyengén rendmániás. Ja, és az is látszik, hogy sosem voltak gyerekei és nagyon remélem, hogy a közeljövőben nem is lesznek, pláne nem anyától... Úgy viselkedett velünk, mintha dedósok lennénk. Könyörgöm a bátyám már érett 17 éves. Oké én még csak 15 vagyok, ami persze még nem olyan nagy dolog és nem is akarok idősebbnek tűnni a viselkedésemmel, mint a korosztályom, de az már nekem is sok, hogy minden ebédnél kiszedte a tányérunkba a levest, mert nem akarta, hogy végig locsoljuk az asztalt(?). Sosem áztattam még szét a ebédlőt. Jó, egyszer tényleg úszott tőlem a konyha, de mentségemre szóljon, hogy akkor nagyon beteg voltam és rettenetesen szédültem, aztán mindenből kettőt láttam, így a leveses fazékból is, és sikeresen magamra rántottam. Anya biztos beavatta ebbe a történetbe a tisztaság mintapéldáját, és féltette tőlünk a porszemeket sosem látott konyhácskáját. Legalábbis nagyon remélem, hogy ez a magyarázat. Ebben a néhány napban még rengeteg alkalommal meghökkentem ezen az úgy nevezett "férfin". Dave-vel szinte minden este kibeszéltük a drága édesanyám és a melegeket is megszégyenítő Joe kapcsolatát. Félre értés ne essék, nekem semmi problémám nincs a melegekkel. Csak azt nem tudom felfogni, hogy az én jó anyám, hogyan tudott összejönni egy olyan férfival, akiről bármelyik percben kiderülhet, hogy a saját neméhez vonzódik. És nem, nem vagyok előítéletes, és nem csak a rendmániáról van szó. Az első reggel épp a kakaómat kortyolgattam a konyhában, amikor Joe megállt mögöttem és megjegyezte, hogy : "nagyon csini a macikás pizsim." Hirtelen köpni, nyelni nem tudtam. És ezt szó szerint kell érteni, mert a kakaó épp félúton volt a szám és a gyomrom között, amikor ezzel a frappáns megjegyzéssel "Ken baba" elintézte, hogy majdnem megfulladtam. A bátyámnak néhány jól irányzott mozdulattal sikerült addig ütlegelnie a hátamat, amíg ismét tudtam levegőt venni.  
A legviccesebb a Torontóban töltött napokban az volt, hogy az anyánk észre sem vett semmit abból, hogy az ő drága gyermekei mennyivel szívesebben ülnének az iskolapadban, mint szinte két idegennel egy már undorítóan tiszta és precíz házban. Nos, az is biztos, hogy legközelebb éppen "betegek" leszünk, addigra mire jönnünk kéne. A kiruccanásunk legizgalmasabb pillanata az volt, amikor elmentünk Dave-vel, hogy valami kis szuvenírt vegyünk az otthoniaknak és a pénztáros lány annyira el volt foglalva a bátyám látványával, hogy észre sem vette, hogy több pénzt adott vissza, mint amennyit fizettünk. Mind egy. Mi jól jártunk.
Apa nem akart minket zavarni, ezt már az indulásunk előtt is tudatta velünk, és lelkünkre kötötte, hogy ha valami mondandónk van, akkor mi hívjuk őt. Szerintem életemben nem lógtam még ennyit a telefonon. Apát volt, hogy napi kétszer-háromszor is felhívtuk. Az egyik nap azért, mert Dave elfelejtette, hogy aznap már beszélt vele. Hát ennyire voltak izgalmasak a napjaink. Már arra sem emlékeztünk, hogy melyik nap pontosan mit csináltunk, mert rettentően összefolytak a dolgok. Máskor azért hívtuk őt, hogy jöjjön értünk, mert meghalunk az unalomtól. Apa ezen egy kicsit kiakadt és már hallottam is, ahogy a háttérben bekapcsolja a gépet, biztosan azért, hogy jegyet foglalhasson. Ekkor eszembe jutott, hogy lehet, hogy túl lőttünk a célon. Az igaz, hogy végtelennek tűnt ez a pár nap, de jobb, hogy ha apa nem jön ide, mert abból rohadt nagy balhé lenne. Ezért Dave megnyugtatta őt, hogy nincs semmi bajunk, tökéletesen megvagyunk és már csak egyet kell aludnunk és indulunk is haza. Igen, lehet, hogy dedós dolognak tűnik, hogy vissza számoltuk a napokat, de az unalom nagy úr. Persze ezekben a napokban sem felejtettem el Ian-t. Sőt. Volt, hogy már attól tartottam, hogy rám csapja a telefont és elküld a fenébe, hogy már megint zaklatom. Amikor már egy nap vagy negyedszerre küldtem neki SMS-t, visszahívott és megkérdezte, hogy mennyire nagy a baj, mert érzi az üzenetekből, hogy lehet lassan eret vágok. Amikor minden apró részletbe beavattam, Ian legalább 3 percen keresztül nem szólalt meg, ebből arra a következtetésre jutottam, hogy vagy annyira unta már hallgatni is a dolgot, hogy időközben letette, csak én nem vettem észre, vagy egyszerűen sikerült sokkos állapotba hoznom. Nem tudom, hogy melyik variáció a rosszabb, de Ian-nel az utóbbi történt. Amikor megkérdeztem a telefonba, hogy itt van-e még, azt válaszolta, hogy részvéte, és amint hazaértem szervezünk valami programot amivel kipihenem ezt a dögunalmat. Amúgy azt is megtudtam tőle, hogy Jenni érdeklődött utánam, és szívesen kibékülne velem, vagy legalábbis szeretne beszélni. Ezt én is észrevettem, ugyanis 3 nap alatt legalább 40darab nem fogadott hívásom és 29 "Sajnálom.", "Beszéljük meg.", Kérlek vedd fel." és hasonló üzenettel gazdagodtam. Nem haragudtam én Jennire, viszont semmi kedvem nem volt ezt az egészet telefonon tisztázni, sokkal tisztességesebbnek tartom, majd ha otthon leülünk és megbeszéljük. Sosem bírtam ezeket az e-mailben vagy telefonon szakítsunk, béküljünk ki dolgot. Szerintem ezek igazán gerinctelen dolgok, amelyeket sajnos a XXI. században elég nehéz kizárni. Végül a sokadik SMS után megelégeltem, és írtam Jenninek egy "pár nap múlva otthon leszek és megbeszéljük a dolgokat, ha még mindig szeretnéd" üzenetet, amivel sikerült elérnem, hogy a telefonom már nem csörgött folyamatosan. A drága jó anyám és Ken meg is jegyezték, hogy milyen elfoglalt és népszerű ember vagyok. Nos, ha tudnák, hogy mind a 6300 hívás és üzenet ugyanattól a személytől jött, akkor nem hiszem, hogy ezt gondolták volna. De mind egy.
Az utolsó nap, amikor kivittek minket a repülő térre, hiába is várták a filmbe illő nagy búcsú jelenetet, ez nem igazán jött össze. Ugyanis Dave-vel, csúnya ilyet mondani, de már nagyon szabadulni akartunk tőlük és egy-két puszi és kötelező ölelés után nagyon, nagyon megköszöntük ezeket a felejthetetlen napokat (amik tényleg felejthetetlenek, csak nem jó értelembe) és otthagytuk őket az autójuknál. Nos, röviden, sőt hosszan is csak ennyi történt az 5 nap alatt, amiből igazándiból majdnem 2-őt az oda-vissza utazással töltöttünk. Persze én nem vártam semmi nagy dolgot, meg már Torontót is ismertem, hiszen egy ideig amikor kicsik voltunk laktunk is itt, de úgy gondoltam, hogy ha már ilyen nagy feneket kerítettünk a dolognak, akkor az a minimum, hogy legalább egy nap kiruccanunk valamerre a környéken, esetleg elmegyünk egy étterembe vacsorázni. Ennek ellenére elég kemény három napot töltöttünk a mindig légfrissítőtől illatos, csilli-villi mini palota falai között. A tél eleji hidegnek köszönhetően még az udvarra sem tudtunk kimenekülni Dave-vel. 
A repülőn mind a ketten kidőltünk és majdnem átaludtuk az egész utat. Volt mit kipihennünk az biztos. Persze ez így viccesen hangzik, de legtöbbször a semmittevésben még jobban elfárad az ember, mintha csinálna is valamit. 

Apa már a repülőtéren várta az érkezésünket, aki szerintem legalább 10 évet öregedett az elmúlt 5 napban, mert sikerült őt kellően kikészítenünk a folyamatos telefonálásunkkal. Hosszas ölelések után hazahajtottunk és legnagyobb meglepetésemre nyitva találtam az ajtót. 
-Majd én viszem a csomagokat.-szólt utánunk apa.
A nappaliban két fej fogadott, akik az ajtó nyitódásra felénk fordultak. Jenni meg sem várta a reakciómat már futott is felém és a nyakamba ugrott. Nem sokkal magasabb lány, mint én vagyok, de így is sikerült úgy hátra tántorodnom. hogyha Dave nem jön mögöttem, biztosan hanyatt esem.
-El sem tudtam képzelni, hogy hova tűntél. Annyira megijedtem, hogy miattam mentél el.-törölte le a könnyeit.-Nagyon sajnálom, amiket a fejedhez vágtam, de rettentően összezavarodtam. Most már beláttam, hogy csak jót akartál nekem. Meg tudsz nekem bocsátani? 
-Jenni, ne hülyéskedj már.-nevettem.-Sosem tudnék rád sokáig haragudni. 
-Jaaaj, annyira örülök.-esett le a kő a szívéről.
-Mindjárt megyek pakolni a szobámba, jössz velem? Aztán elmesélhetnéd, hogy mi történt három nap alatt a suliban. Volt valami izgi?
-Majd mesélek.-bólintott Jenni.
-Egy perc és megyek.-biccentettem a másik alak felé, aki eddig türelmesen várakozott.
A barátnőm vette a célzást és felment az emeletre. Szerintem Ian csak erre a pillanatra várt, mert egyszerre léptünk egymáshoz közelebb és a nyakába ugrottam. Nem volt semmi filmbe illő megpörgetés, vagy percekig tartó "úgy hiányoztál", "nem is te jobban" nyáladzás. Persze tényleg hiányzott, meg biztos vagyok benne, hogy én is neki, de nem volt szükséges ezt nagy dobra verni. Mi éreztük. Mi tudtok. Ennyi bőven elég.
-Azt hittem, hogy enyhe agykárosodással térsz haza.-nevetett.-Már foglaltam is egy ágyat a diliházban.
-Egyelőre még tünet mentes vagyok.-léptem egy kicsit távolabb tőle.-Bár, kitudja.-vágtam hülye fejet.-Szerinted szükségem van orvosra?
-Szerintem rajtad az orvosok sem tudnak segíteni. Ezzel sajnos már elkéstünk.-oltott le.
-Hát... Akkor megyek a barátnőmhöz, aki még dilisen is szeret.-tettem karba a kezem, de nem bírtam eljátszani a sértődöttet, mert nevetnem kellett.
-Ki mondta, hogy nem szeretlek? Attól, hogy az elmúlt 5 nap hatására egy kissé értelmileg visszafejlődtél, még ugyan úgy szeretlek.-röhögött fel.
Nem akartam túlságosan bele menni a dologba, ezért gyorsan témát váltottam.
-Hoztam neked valamit.-siettem el a táskámhoz.
-Remélem egy kényszerzubbony.-nevetett.-Torontóban nem hiszem, hogy sok más dolgot lehet kapni.
Úgy érzem ezt még egy jó darabig hallgathatom majd. De legalább ő jól szórakozott az én szerencsétlenségemen. Úgysem tudtam volna rá haragudni, inkább én is vele nevettem. Most mért sértődjek meg? Attól még ugyan olyan unalmas napok lesznek mögöttem. Akkor már inkább figurázzuk ki a dolgokat és nevessünk rajta egy nagyot. Ez az én mottóm. Mindenben meg kell találni a jót. Még a legrosszabb dolgokban is van. És nem utolsó sorban a negatív dolgokra mindig sokkal jobban emlékszik az ember, mint a pozitívakra. Ezt én sem tudom felfogni, hogy miért van így, de ha már egyszer így vagyunk összerakva fogadjuk is el.
Időközben kihalásztam a táskámból egy nagy dobozt és Ian ölébe tettem.
-Bontsd ki!-mosolyogtam.
Az az arc, amit vágott, amikor meglátta a dobozban az "I love Torontó" feliratú kötött, garbós pulóvert. Ezért az arcért már érdemes volt odaadni.
-Hogy tetszik?-mosolyogtam, próbálva visszatartani a kitörni készülő nevetésemet.
-Ööhm....-pislogott nagyokat.-Nagyon szuper.-tette hozzá egy kis hatásszünet után.
Tudtam, hogy egyáltalán nem tetszik neki, és ez nem is volt baj, ugyanis csak szívatásból adtam ezt neki oda. Ennek az ajándéknak más tulajdonosa volt.
-Na jó.-zúdult ki belőlem a nevetés.-Mielőtt rosszul lennél, elárulom, hogy ezt apunak hoztuk, de semmi pénzért nem hagytam volna ki ezt a fejet.-törölgettem a könnyeimet.
-Menj már.-nevetett ő is.-Tudod, hogy megijedtem? Éreztem, hogy vége a lehengerlő imidzsemnek, amint ebben meglát valaki.
Nagyon jól szórakoztam Ian zavartságán, majd átadtam neki egy mini, Torontót ábrázoló makettet. Tudtam, hogy gyűjti a különböző városokat kicsiben, már rengeteg ismerősétől kapott hasonló ajándékot. A szobája polcai szinte csak ezzel vannak tele.
-Úgy emlékeztem, hogy ilyened még nincs.-nyomtam egy puszit a szájára.
-Köszönöm Gina, ez egy remek ajándék.-húzott magához, majd megcsókolt.
Jennit sem akartam sokáig megváratni, ezért a következő percekben kikísértem Iant és megbeszéltük, hogy holnap suli előtt mikor találkozunk a házunknál.
-Itt is vagyok.-léptem be a szobámba.-Remélem nem voltam sokáig.
-Elvoltam.-hajtotta le a laptopom tetejét.
Először furcsán néztem a gépemre, ugyanis tudtommal velem volt, hiszen enélkül még nehezebben éltem volna túl ezt a rengeteg napot, de amikor észrevettem a nyitott bőröndömet, akkor rájöttem, hogy csak a szokásos, Jenni otthon érzi magát nálunk. Engem nem zavar, de néha azért egy kicsit fura. Lehet bennem van a hiba, de én sosem tudom ennyire elengedni magam másoknál. Mind egy.
-Ezt neked hoztam.-tartottam felé egy kis tasakot.
Néhány Torontót ábrázoló hűtőmágnest és egy bonbont kapott.
-Hűha, köszi.-ugrott a nyakamba.-Ezek szerint már akkor sem haragudtál rám?-rakta össze a dolgokat.
-Mondtam, hogy nem.-mosolyogtam.-Persze nem fogok hazudni, rettentő szarul esett, amiket mondtál, de már túl tettem magam rajta. Különben is, sokkal jobban érdekel, hogy végül miben is maradtál.
-Szerinted nem ironikus ez az egész?-pislogott nagyokat.
-Mire gondolsz?-sajnos egyáltalán nem értettem a problémáját.
-Hát tudod, hogy kb. másfél hónappal ezelőtt te is ugyan ebben a cipőben jártál. Két srác, és végül rajtad áll a döntés, hogy melyiket válaszd.-tárta szét a karját.-Persze a kettő nem ugyan az, mert te akár melyiket választottad volna egy kapcsolatba csöppensz, ugyanis érted harcoltak, de nekem ez nem adatot meg. Mind a két lehetőség rizikós, mert Erickkel sem biztos, hogy össze jönne a dolog, a bátyádról nem is beszélve. Az még csak a kezdet, hogy most nincs barátnője, de attól ő még nem szeret.
-Néha kockáztatni kell, hogy utána eredménye legyen a dolgoknak. Lehet, hogy nem úgy sül el, ahogyan szeretnéd, de akkor sincs semmi veszve. Egy tapasztalatnak már betudható.-mosolyodtam el.
-Igen..-pirult el Jenni.-Én is így gondolom, éppen ezért...
-Omg.-csillant fel a szemem.-A szívedre hallgattál?-kérdeztem, mert tudtam, hogy ha erre igen a válasz, akkor Dave mellett döntött, és harcolni fog érte.
-Igen....

32. rész. Búcsú est

"-Szerintem induljatok.-biccentett felénk Dave.-Én még beszaladok a városba, de sietek haza.-nézett rám.-Addig meg leszel?
-Ühüm..-bólintottam.
-Még valamit.-torpant meg Dave, mielőtt elindult volna a kapu felé.-Min veszekedtetek?
A néhány másodpercig beállt csendben szinte a szívem dobogását is lehetett hallani. Végül úgy döntöttem, hogy nincs mit veszítenem...
-Rajtad...-suttogtam.
-Valahogy sejtettem.-túrt idegesen a hajába."


-Megvannak a repülő jegyek.-üdvözölt apa az ajtóban.-Veled meg mi történt?-hőkölt hátra, amikor észrevett.
-Ó, te jó ég! Teljesen elfelejtettem, hogy holnap indulunk.-kaptam a fejemhez.-Annyi minden történt ma, hogy ez volt a legkevésbé az eszembe.-gyűltek újabb könnyek a szemeimbe.
-Semmi gond Georgina.-ölelt magához apa.-Nincs ekkora baj. Még bőven van időd összepakolni.
-De én elakartam búcsúzni Ian-től...-szipogtam.
Igazából nem az utazás vagy a búcsúzás fájt annyira, hogy megint sírni kezdtem, hanem az egész mai napom. Besokalltam. 
-Ezt is megoldjuk.-simította ki a hajamat a könnyáztatta arcomból.-Mennyi idő még bepakolsz?
-Nem sok.-fújtam ki az orromat.-Csak 5 napról van szó, amiből majdnem 2 teljes nap az oda-vissza út. Akkor lényegében 3 napot töltünk ott...-számolgattam magamban.-Körülbelül egy óra alatt meg vagyok a pakolással.
-Az remek.-mosolyodott el apa.
-Megyek is, hogy minél hamarabb végezhessek és átmehessek elköszönni Ian-től.-indultam el a lépcső felé.
-Georgina!-szólt utánam apa.-Ha beszélni szeretnél a dologról én itt vagyok!
-Igazából...-dörzsöltem meg a szememet, hogy ne sírjam el magamat újból.-Igazából "csak"összevesztem Jenni-vel.
-Rendben.-bólintott.-Ahogy gondolod.
Gyorsan szedtem a lábamat felfelé a lépcsőn és egyenesen a szobámba indultam. Pakolás közben kattogott az agyam és egyszer csak beugrott, hogy skypeon beszélnem kéne Jennivel... Aztán rájöttem, hogy bár már csak ő lett volna az, akinek szólni akartam az utazásról most mégsem teszem meg, hiszen egyáltalán nem kíváncsi rám. Mind egy.
Épp a bőröndömön ugráltam, hogy össze tudjam húzni (igen lány létemre 5 napra sikerült szinte az egész szobámat bepakolni), amikor kopogás szakított félbe, ebben a roppant érdekes és fizikailag is megterhelő tevékenységben.
-Hogy haladsz?-kukucskált be apu.
-Kész vagyok.-csapkodtam össze a tenyereimet, mintha poros lett volna.
-Remek.-biccentett.-A nappaliban vár egy meglepetés.
-Hűha... Most már kíváncsivá tettél.
Lementem a lépcsőn és a nappaliba siettem. Ian állt előttem, teljes életnagyságában. Még rajta volt a kabátja, ezek szerint most érkezhetett.
-Hát te?-pislogtam nagyokat.
-Az apukád eljött értem és elhozott, hogy elbúcsúzhassunk. Azt mondta, hogy szükséged van most egy kis támogatásra, mert eléggé padlón voltál, amikor haza értél.
-Ez most komoly?-fordultam apa felé.
-Amint látod.
-Köszönöm.-öleltem meg és megint könnyek gyűltek a szemembe. Tulajdonképpen most nem tudom, hogy miért van már megint sírhatnékom.
-Naaa.-tolt el magától.-Most már ne pityeregj!
-Oké.-dörzsöltem meg az arcomat és elnevettem magam.
-Amúgy meg van más oka is annak, hogy Ian-t ide hoztam.-tördelte az ujjait.-Tudom, hogy holnap elutaztok és ma itthon kéne, hogy maradjak veletek, viszont már egy hónapja beterveztek mára egy céges vacsorát, amit nem tudtam lemondani. Sajnálom.
-Ugyan apa.-legyintettem.-Csak néhány napról van szó. Nem kell búcsú vacsi, azért mert egy pár napig távol leszünk.
-Apropó vacsora.-kapott hirtelen a fejéhez.-Kaja se nagyon van itthon, szóval ha gondoljátok rendeljetek valami, hagyok itt egy kis pénzt.-nyúlt bele a tárcájába.-Akkor biztos, hogy meglesztek?-nézett rám, majd Ian-re.
-Tuti.-bólintottam.
-Ne aggódj Max, nem hagyom, hogy Georgina egyedül maradjon a gondolataival.-ölelt át Ian.
-Remélem is.-kacsintott apu.-Ja, Dave azt üzente, hogy van egy kis elintézni valója a városban, ezért később jön, de ha lehetséges neki is rendeljetek enni.-vette magára a kabátját.
-Oké.
-Sietek haza.-tekert a nyaka köré egy sálat.-Sziasztok.
-Szia.
-Hát, magunkra maradtunk.-kulcsoltam be az ajtót.-Figyelj, nagyon sajnálom, hogy nem szóltam arról, hogy anyánál leszek néhány napig, de igazából hirtelen ötlet volt az egész és teljesen kiment a fejemből.
-Nem kell magyarázkodnod.-vágta zsebre a kezét.-Egyáltalán nem haragszom.
-Akkor jó.-mosolyodtam el.-Figyi, még lenne néhány dolog, amit elő kéne készítenem az útra... Nem akarsz addig valamit rendelni?
-Pizza?
-Jöhet.

Amíg a szobámban rendezkedtem, hallottam, hogy megérkezett a vacsora.
-Gyere Georgi mert farkas éhes vagyok és félő, hogy nem marad neked!-kiabált Ian.
-Egy perc.-végeztem el az utolsó simításokat is.
A dobozzal együtt beültünk a nappaliba és kerestünk egy számunkra elviselhető csatornát. Tulajdonképpen a TV csak háttérzajnak számított, mert még evés közben sem maradtunk csendbe.
-Tudom, hogy a lányoknál ez a barátnősködés nagyon személyes dolog, meg szinte elválaszthatatlanok vagytok és hasonlók, de nem szeretném, hogy ennyire összetörj Jenni miatt.-harapott egyet a pizzájába Ian.
-Nincs semmi baj.-erőltettem magamra egy mosolyt.-Tényleg. Csak eddig még sosem volt ilyen jó barátnőm.
-Nekem nem kell hazudnod.-rázta a fejét.-Amúgy is tudom, hogy mikor nem mondasz igazat.
-Komolyan?-hitetlenkedtem. Ennyire kiismerhető lennék?
-Persze.
-És mégis miből tudod?-kíváncsiskodtam.
-Szerinted majd pont elmondom, mi?-nevetett Ian.
-Hát jó.-vágtam be a durcit és elfordultam tőle.
-Héé.-nyúlt a karom után.-Gyere ide.-húzott magához, majd a fülem mögé tűrte a hajamat.-Tényleg tudni szeretnéd?
-Ühüm.-bólintottam.
-Hát jó.-adott egy puszit a homlokomra.-Amikor kamuzol mindig megrándul egy kicsit a bal szemöldököd.
-Nem is.-tiltakoztam.
-Hahaha.-kacagott.-Erről beszéltem.-húzta végig az ujját a szóban forgó szemöldöködön.
-Remélem kinevetted magad a szemöldökömön.
-Igen, persze.-törölgette a szemeit.
-Akkor jó.-álltam fel mellőle.-Kiviszem a szemetet, addig keress valami filmet.
-Oké.
Igaz, hogy magamra vettem egy pulóvert, de még így is meglepetésként ért a hideg. Hirtelen beleborzongtam. Sietős léptekkel haladtam a kuka felé, majd szó szerint szaladtam vissza a házba.
-Brrrr... Nincs valami jó idő odakint.-huppantam le az ágyra.
-Gyere ide.-húzott magához Ian, majd átölelt.
Fejemet a vállára hajtottam, miközben ő a karomat cirógatta. Az érintésétől teljesen átjárt a melegség. Még azt is elfelejtettem, hogy néhány perccel ezelőtt majd' megfagytam. Felnéztem rá és egy puszit nyomtam az arcára. Tényleg sikerült neki elterelni a figyelmemet Jenniferről. Persze még mindig bánt a dolog, de már nem annyira. Egyszer úgyis megbékél. Én türelmes vagyok.
-Köszönöm.-néztem Ian-re.
-Mit is?-értetlenkedett.
-Mindent.
-Semmit sem kell megköszönnöd.-rázta a fejét.
Óvatosan bólintottam egyet, majd visszahajtottam a fejemet a vállára. A következő órákban filmet néztünk. Arról szólt, hogy volt benne egy szerelmespár és a fiúnak el kellett utaznia, aztán megismerkedett egy másik lánnyal és már nem utazott többé haza. Egy kicsit ismerősnek tűnt a sztori, vagyis az utazásos rész, mert én sosem lennék képes itt hagyni Ian-t, de azért elfacsarodott a szívem. Aztán kirázott a hideg.
-Minden oké?-nézett rám Ian.
-Persze, csak elgondolkodtam, hogy mi lesz, ha ezalatt a pár nap alatt megismerkedek egy jóképű torontói fiúval?-húztam az agyát.
-Haha, nem találsz még egy ilyen helyes srácot, mint én.
-És még egy ilyen szerényet sem.-ráztam a fejemet nevetés közben és teljesen elfelejtettem az előbbi kételyeimet.
-Ha már itt tartunk, mit gondolsz, Celestinával milyen párost alkotnánk?
-Ez még viccnek is rossz.-toltam el magamtól Ian-t.
-Hééjj, tudod, hogy nem úgy értettem.
-Naná, hogy tudom, de akkor sem kéne vele példálozni, amikor te is tisztában vagy vele, hogy mennyire ki nem állhatom.-ráncoltam a homlokomat.
-Nem én akarok Torontóban maradni egy másik sráccal.-érvelt ő is.
-Csak hülyéskedtem! Te tényleg el tudnád képzelni rólam, hogy mindent itt hagyva -pláne téged!-elmennék és új életet kezdenék? Egy másik fiúval?-hüledeztem.-Te nem vagy normális.-ráztam a fejemet.
-Jó, ez túlzás volt.-sütötte le a szemét.-Igazából tényleg nem tudnám elképzelni rólad, hogy szó nélkül itt hagyj.
-Szeretlek Ian! Sosem mennék el... Soha... Most sem akarok, de muszáj letudnom anyát is, mert annál hamarabb lekoccol rólam és rettentően hiányozni fogsz.-fúrtam a tekintetemet az égszínkék szemeibe.
-Te is nekem.-mosolyodott el.-De csak 5 napról van szó, nagyon hamar el fog telni.
-Tudom, de akkor is. Még nem voltunk ennyi időt külön.
-Minden nap beszélünk. Ne aggódj!
-Ígéred?-kérdeztem.
-Ígérem.-mondta, majd megfogta a kezemet és beleültetett az ölébe. Néhány tincset a fülem mögé simított, aztán a másik kezével átölelte a derekamat.-Én is szeretlek és sajnálom az előbbit.-nézett megbánóan a szemembe.
Sajnos ez az én bajom. Nem tudok ellenállni ezeknek a szemeknek. Egyáltalán nem tudok rá haragudni, bármit is tesz. Így hát átkulcsoltam a karomat a nyaka körül és közelebb hajoltam hozzá.
-Annyira buta vagy.-suttogtam a szájába, majd az ajkaimat az övére tapasztottam.
Ian nem engedett el, hanem visszacsókolt. Úgy érzem az előbbi vitatkozás már a múlté. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, amíg egymással voltunk elfoglalva, de még az ajtó nyitását sem hallottuk.
-Khm..-köszörülte meg a torkát Dave.-Nem akarok zavarni, csak jelzem, hogy itthon vagyok.
Hirtelen szétrebbentünk és kipattantam Ian öléből.
-Rendben.-simítottam le a ruhámat.-Kaja az asztalon.-mutattam a konyha felé.
-Fent leszek a szobámban.-indult el.
-Nem kell bezárkóznod, gyere ide hozzánk.-mutattam a fotelra.
-Tényleg nem akarok bezavarni a búcsúzkodásba.-ingatta a fejét.-Megleszek én odafent.
-Ne kéresd már magad Dave.-szállt be az unszolásba Ian.-Csak filmezünk.
Dave egy amolyan "aha, persze, én nem egészen ezt láttam" pillantást vetett rá, végül kiment a pizzájáért és leült a kanapé melletti fotelba.
-Mit nézünk?-vette a távirányítót a kezébe.
-Nekem mindegy.-hajtottam a fejemet Ian ölébe.
Igazából nem volt valami nagy műsor a TV-ben, ezért hamar meguntuk a dolgot és Dave felvonult a szobájába. Ian-nel megint kettesben maradtunk.
-Nem akarsz haza menni? Holnap suli. Nagyon fáradt leszel. Én tudok aludni a gépen is.
-Ne foglalkozz velem.-legyintett.
-De most komolyan, jól vagyok. Dave is itthon van. Tényleg menj, és aludj!
-Te most elzavarsz?-húzta huncut mosolyra a száját.
-Dehogy zavarlak! Csak nem akarom, hogy holnap miattam legyen valami bajod a suliban.
-Nem lesz.-mosolyodott el.
-Akkor jó.-nyomtam egy puszit az arcára.
Igazából a következő percekből nem sokra emlékszem, talán még annyi rémlik, hogy egyre ritkábban nyitottam ki a szememet, végül elnyomott az álom.
Ajtó csapódásra keltem. Apa jött meg. Kinyitottam a szememet és láttam, hogy a televízió még mindig megy. Ian engem átölelve aludt el. Nem volt szívem felkelteni. Apa észrevette, hogy felébredtem, mert megállt mellettünk és kikapcsolta a TV-t.
-Aludjatok nyugodtan, majd reggel hazaviszem Ian-t, hogy el tudjon készülni a suliba.-nyomott egy puszit a homlokomra.
-Köszi.-ásítottam egy nagyot és magamra húztam egy kis takarót, aztán adtam egy puszit Ian-nek, majd vissza is aludtam.
Lehet, hogy más lányoknak konkrétabb terveik vannak, ha a barátjuk náluk alszik, de igazából én sosem voltam az a fajta lány, aki beállt a birkák közé. Számomra ez az este így volt tökéletes...

31.rész. Jenni kirohanása

"-Köszönöm, hogy végig hallgattál.-indult el az ajtó fel Dave.
-Örülök, hogy újra a régi vagy.-öleltem meg.-Már nagyon hiányzott a bátyám.
-Ha legközelebb is megváltoznék...-tolt el magától.-Felhatalmazást kapsz, hogy egy jó nagy pofonnal észhez téríts.
-Észben tartom.-kacsintottam.-Dave!-a bátyám már épp a kilincs után nyúlt, amikor utána szóltam.-Láttam a szemedben, amikor elmondtam, a dolgot... Tudod, amikor... Szóval, amikor arról beszéltem, hogy valaki szerelmes beléd... Tudom, hogy...
-Ne félj Georgina!-szakított félbe.-Nem kavarok be Jenninek.-mosolygott rám őszintén..."


Nagyot nyeltem és bólintottam. Éreztem, hogy tudja az igazat, de így kimondva mégis megdöbbentett a dolog és úgy éreztem, mintha elárultam volna Jennifert. Tudtam, hogy nagyon dühös lesz rám, ha rájön, hogy Dave tud a érzéseiről, de abban reménykedtem, hogy tényleg olyan jól sikerült az Erickkel való találkozása, mint ahogyan leírta, és sikerül lassan túltennie magát a bátyámon. Bekuporodtam a takaróm alá, de még nagyon sokáig nem jött álom a szememre. A mai napom sem telt unalmasan.

....Egy ismerős szobában voltam, ahol már korábban is jártam. Leültem az ágyra és a kezemmel megtámasztottam magamat. Pár másodperccel később apró lábak csiklandozását éreztem a kezemen. Odanéztem és rengeteg fekete bogarat láttam, amelyek iszonyatos gyorsasággal futottak felfelé a karomra. A bal oldalamat teljesen ellepték. Szinte fekete volt a karom a rengeteg kis páncélostól. Ijedtemben talpra ugrottam, de abban a pillanatban a lábujjaimtól kezdve hangyák kezdtek felfele mászni a lábaimra. Sikítva kirohantam a szobából és leütögettem magamról őket. Adrenalintól felhevülten fel-alá rohangáltam a házban és a rovarriasztó sprayt kerestem, amit rögtön magamra is fújtam, de a következő percben szúnyogok hada támadott meg. Kiderült, hogy a rovarriasztó elfogyott és az üvegében valami édes illatú folyadék volt, ami még jobban vonzotta ezeket az undorító dögöket. Percek alatt tele lettem szúnyogcsípések tömkelegével, ezért gyorsan megittam egy kalcium tablettát. Még sosem csípett meg egyszerre ennyi szúnyog. Elindultam vissza a szobába, amikor szúrásokat éreztem az oldalamon... Georgina...Odanéztem, de semmit sem láttam... Geogina...
-Georgina ébredj, késésben vagytok.-lökdösött apa.
Eleinte azt sem tudtam, hogy hol vagyok és beleálmodtam apa ébresztését az álmomba.
-Mi?-pattantam ki az ágyból.
-Elaludtál. Ian azt hitte, hogy valami baj van, ezért eljött hozzánk. Lent vár a nappaliban.-simította ki a hajamat az arcomból.
-Huhh... Ezek szerint csak álmodtam.-motyogtam magamba.-Köszi apa.-adtam egy puszit
neki.-Mondd meg Ian-nek, hogy 10 perc és lent vagyok.
-Legyen inkább 5, mert nem fogtok odaérni.-biccentett.
-Igyekszem.-rohantam ki a fürdőbe. 
Remek. Ez az én formám. Szinte minden héten sikerül egy nap elaludnom vagy valami miatt későn indulnom. Szerintem nincs még egy ilyen balfék, mint én.

Hátulról közelítettem meg a nappaliban ülő Ian-t és befogtam a szemeit.
-Csak abban reménykedem, hogy nem Dave vagy.-próbált komoly lenni, de éreztem a hangján, hogy mosolyog.
-Miért?-változtattam el a hangomat.-Mi bajod van velem?-utánoztam a testvérem hangját.
-Most kezdjem sorolni?-mosolyodott el. Mivel nem válaszoltam "hallgatás egyenlő beleegyezés" alapon érvelni kezdett.-Először is, kissé fura a hangod... Dave.-ejtette ki a "nevemet".-Szerintem már mutálnod kellet volna. Vagy meg vagy fázva? Esetleg krétát ettél?-találgatott.-Ja, és testápoló illatú a kezed... Nos... Öhm... Lehet, hogy félnem kéne?
Nem bírtam tovább és elnevettem magam, miközben leengedtem a kezeimet és egy puszit nyomtam az arcára. 
-Gyerekek.-lépett be apa a szobába.-Nem akarok én semmit megzavarni, de tényleg el fogunk késni.
-Apa.-pördültem meg.-Te még mindig itt vagy?
-Igen, gondoltam eldoblak titeket suliba, mert sosem fogtok beérni ilyen tempóval.
-Már megyünk is.-fogta meg Ian a kezemet és maga után húzott.
A kocsiban a reggeli jókedvem lelombozódott, ugyanis eszembe jutott Jenni. Még mindig nem tudom mit kéne tennem. Szóljak egyáltalán neki a bátyámról és a gyors kapcsolatáról? Ian is észrevehette a zavartságomat, mert közelebb hajolt hozzám és a fülembe suttogott:
-Minden rendben? 
-Hogy...? Mi...?-szakítottam el a szememet a szomszédos száguldozó autókról, amelyek nézésében ezidáig elmerültem és felé fordultam.-Ja, igen. Persze.-erőltettem magamra egy mosolyt.
Ian bólintott és megsimította a combomat, de tudtam, hogy amint kiszállunk a kocsiból lesz még hozzám egy-két kérdése. Így legyen ötösöm a lottón!
-Akkor megkérdezem még egyszer.-fogta meg a kezemet, amint elindultunk az iskola bejárata felé.-Minden rendben?
-Csak Jenni miatt aggódom.
Ian nem hiszem, hogy tudta, hogy mi minden történt tegnap este, de ennek ellenére nem kérdezett többet. Tudta, hogy a maga idejében mindenről tudomást fog szerezni, mert úgyis elmondom neki ha, úgy érzem, hogy valamiről tudnia kell. Viszont most még magamat sem éreztem ehhez elég erősnek. Előbb a legjobb barátnőmmel kell megbeszélnem a dolgot. Persze én ezt szépen el is döntöttem magamban, hogy beavatom Jennit a történtekbe, de amint megláttam őt az osztálytermünkben vidáman és mosolyogva a mobiljával a kezében úgy döntöttem, hogy mégsem kell tudnia Dave-ről. Most még nem.
-Ginaaa!!-ugrott a nyakamba.
Erősen magamhoz szorítottam Jennit. Ebbe az ölelésbe minden érzelmem ott volt. Mind Dave-vel és mind Erick-kel kapcsolatban.
-Mesélj el mindent! A legkisebb részletekre is kíváncsi vagyok!-toltam el magamtól és vidámságot erőltettem magamra.
-Hát... Úúúú... Meg Áááá....-kezdte a tegnapi randit boncolgatni Jenni.
Tulajdonképpen vagy négyszer végig kellett hallgatnom a sztorit, de egyáltalán nem bántam. Sőt, nagyon is örültem neki, hogy boldognak láttam a legjobb barátnőmet.
-És ma elém jön és együtt megyünk a városba.-fejezte be a mesélést Jenni.
-Ez remek.-öleltem meg.-Ezek szerint én is megismerhetem? Mármint úgy igazán, nem csak pincér szerelésbe, kis köténnyel.-mosolyodtam el.
-Naná.

Az ebéd szünetig még minden zökkenő mentesen ment. Jenni a szünetek nagy részében teljesen bele volt bújva a telefonjába és Erick-kel beszélgetett. Ennek köszönhetően fel sem tűnt neki, hogy Dave és Celestina már nem boldogítják egymást. Azonban a hosszú szünetben minden megváltozott.
-Ma még nem is láttam a bátyádat az osztályunk körül.-vágta zsebre a telefonját.
Hirtelen zavaromban azt sem tudtam, hogy mit válaszoljak. Ian-nek is feltűnt a hirtelen beállt csend és rájött a reggeli hangulatom okára, ezért megpróbált kimenteni a dologból.
-Talán, ha nem csak testileg lettél volna ma itt, akkor láthattad volna őket.-túrta össze a haját.
-Nem, nem. Én ennek ellenére figyeltem és biztos vagyok benne, hogy valami más van a dolog mögött.-igazgatta a haját.-Georgina?-fordult felém.
Teljesen megsemmisülve álltam előtte. Ezek szerint most jött el az ideje, hogy beavassam a történtekbe. Én leszek egy szerelmi háromszög megalapozója.
-Én...Szerintem eszek még egy szendvicset.-pattant fel a padról Ian.-Matthew, nem jössz velem?-szólt oda a passzolgató fiúnak.
-Ha fizeted a kajámat, akkor benne vagyok.-állította meg a lábával a labdát Matthew.
-Öregem, én most még ebbe is beleegyezek.-indultak meg az ajtó felé.
Nos, Ian is érezte, hogy itt balhé lesz. Legszívesebben én is velük mentem volna.
-Van valami amiről tudnom kéne?-nézett a távolodó alakok után Jenni.
-Az igazat megvallva lenne valami...-haboztam.
Jenni nem szólt semmit csak türelmesen várta, hogy kibökjem neki a dolgot.
-Szóval.... Dave és Celestina...-kezdtem bele.-Celestina és Dave...
-Istenem Georgina, engem most egyáltalán nem érdekel, hogy betűrendben mondod-e a neveket.-fakadt ki.
A reakcióján nagyon meglepődtem és nagyokat pislogva vártam, hogy ezek után mi következik.
-Remek, most meg megkukultál.-nézett felfele az ég felé.-Úgy látszik ezt már sosem tudom meg.
-Jenni? Mi a baj?-néztem az ideges barátnőmre.-Te nem szoktál ilyen hangsúlyba beszélni.
-Ne tereld a témát Georgina!-legyintett.-Inkább mondd ki végre, hogy Celestina és Dave szakítottak!
-Ezt te honnan tudod?-hökkentem meg.
-Ugyan már Gina, még a vak is látja, hogy mi van itt. Eddig éjjel-nappal nyalták egymást, most pedig hirtelen megtudnak élni a másik nélkül.-hadonászott a kezeivel.-Különben is, reggel látnod kellett volna magadat. Mint aki lócitromba harapott. Először azt hittem, hogy Ian-nel van valami, de aztán láttam, hogy minden oké köztetek, ezért egyből a bátyádra gondoltam. És milyen jól is tettem.-nevetett fel erőltetetten.
-És?-néztem rá félve.
-Mégis meddig akartad előlem eltitkolni?
-Jenni, én nem...
-Szerinted vak vagyok?-vágott közbe.
-Hallgass végig!-ragadtam meg a karját.
-Minek? Hogy megint csak a felét mondd el a dolgoknak?-rántotta el a kezét.-Tudtad, hogy szerelmes vagyok a bátyádba és nem szóltál, hogy megint szingli. Gondolom úgy érzed, hogy nem vagyok neki elég jó, de...
-Jenni! Dehogy!-szakítottam félbe.
-De ne félj Georgina, mert mától kezdve felőlem bármi történhet a Blaze családban engem semmi nem érdekel!-szipogott, majd futva megindult a bejárat felé.
Teljesen összetörten álltam az iskolaudvaron, majd a legközelebbi padra roskadtam. Még az sem érdekelt, hogy legalább 3 perce becsöngettek. A szemeim megteltek könnyel és a mellettem elsuhanó alakokat néztem.
-Nini, a drága Georgina.-haladt el előttem Christina.
-Csak nem kidobta őt Ian?-szállt be a vérem szívásába Camelia.
-Tudtam, hogy egy nap észhez tér.-helyeselte az előtte szólókat Celestina.
Annyi energiám sem volt, hogy visszaszóljak nekik. Több veszekedést már nem bírtam volna elviselni, ezért szó nélkül hagytam a dolgot.

Az udvarom hamar csend lett. Mindenki elment órára, ezért teljesen magamra maradtam. Felhúztam a térdeimet és az arcomat a kezeimbe temettem. Nem akartam elveszíteni Jennifert, hiszen őt tényleg a legjobb barátnőmnek tartottam. Ilyen jó kapcsolatom még általános iskolában sem volt senkivel. Körülbelül 10 perc múlva csendesedett a zokogásom és az iskola ablakokat figyeltem. Minden teremben tanárok álltak vagy ültek a tábla előtt és gesztikulálva magyaráztak. Néhány tanteremben jelentkezőket lehetett megfigyelni. A szél süvített a fák között, ezért összébb húztam magamon a kabátomat és a mi termünk felé néztem. Azon gondolkodtam, hogy vajon Ian-en kívül feltűnt-e valakinek, hogy nem vagyok ott.
-Georgina, te vagy az?-szólított meg a hátam mögül egy ismerős hang.
-Dave, hát te?-töröltem le gyorsan a könnyeimet.
-Már nincs több órám.-ült le mellém.-De veled mi történt?
-Semmi.-vágtam rá kapásból.
-Hát jó, ha nem akarod nem kell elmondanod, viszont akkor érdemes lenne visszamenned órára.
Végig gondoltam a dolgot és rájöttem, hogy ha most bemegyek, akkor tuti mindenki kérdezgetni fog, ezért úgy döntöttem, hogy mégis elmondom a dolgot a bátyámnak.
-Összevesztem Jennivel.-telt meg megint könnyel a szemem.-Sosem fogunk kibékülni.
-Ezt te sem gondolhatod komolyan Hugi.-simította meg a karomat.-A lányok mindig ezt mondják és már aznap délután kibékülnek.
-Szerintem ez most nem ilyen egyszerű.-ráztam a fejem.-Eltitkoltam előle valamit, amit már tegnap el kellett volna mondanom neki.
-Ne sírj már.-ölelt meg.-Biztos vagyok benne, hogy sikerül megbeszélnetek a dolgot.
-Hahh.-nevettem fel erőltetetten.-Az sem engedi, hogy hozzá szóljak.
-Csak, hagyd lecsillapodni. Adj neki egy kis időt.
-De mi lesz, ha sosem fog nekem megbocsátani?-fújtam ki az orromat.-Ő a legjobb barátnőm...
-Ha nem bocsát meg neked, akkor sosem volt igazán a barátnőd.
-Hát itt vagy Gina.-lökte ki az ajtót Ian.-Már nem tudtam, hogy merre keresselek.
-Neked nem órán kéne lenned?-pislogtam rá meglepetten, majd hirtelen eszembe jutott, hogy szörnyen nézhetek ki, hiszen már legalább fél órája sírok, így a szempillaspirálom már valahol az államon folyhat, ezért egy zsebkendővel törölgettem az arcomat.
-Azt mondtam Bridgit Tonkin tanárnőnek, hogy rosszul vagy, ezért kiengedett hozzád.-ült le a másik oldalamra és elvette a kezemből a zsepit, aztán letörölte az arcomról a festéket.
Percekig ültünk ott egymás mellett és senki nem szólt semmit. Csak hallgattuk a szél suhogását és néhány madárnak a csiripelését. Ian időközben átölelt és én a vállára hajtottam a fejemet, de egyikünk sem akart mondani semmit. Szavak nélkül is megértettük egymást. A kicsengetés rázott minket vissza a valóságba.
-Szerintem induljatok.-biccentett felénk Dave.-Én még beszaladok a városba, de sietek haza.-nézett rám.-Addig meg leszel?
-Ühüm..-bólintottam.
-Még valamit.-torpant meg Dave, mielőtt elindult volna a kapu felé.-Min veszekedtetek?
A néhány másodpercig beállt csendben szinte a szívem dobogását is lehetett hallani. Végül úgy döntöttem, hogy nincs mit veszítenem...
-Rajtad...-suttogtam.
-Valahogy sejtettem.-túrt idegesen a hajába.

Túl a 1o ooo kattintáson *-*

Sziasztok :)
Már néhány hete figyelem, hogy túl vagyunk a 10 000 kattintáson, de még csak most nyílt rá alkalmam, hogy megköszönjem nektek. A támogatásotok nélkül most nem tartanák itt. Köszönöm, hogy kitartotok mellettem még akkor is, ha mostanában nincs elég időm a blog írására és örülök, hogy a régi olvasókon kívül újak is megjelennek időről-időre. Csak, hogy tudjátok bármennyi szünetet is tartok a részek között, sosem fogom abbahagyni a történet írását addig, amíg úgy nem érzem, hogy ennek a blognak itt vége van és nincs értelme folytatni, mert az már túlzás lenne vagy egyszerűen kiírtam magamból mindent, amit szerettem volna.  Viszont, jó ha felkészültök rá, hogy ez a pillanat még biztos nem a közeljövőben jön el, ugyanis még én magam sem látom a végét. Hogy a példaképemet idézzem: "Egy történet, ha ki akar jönni, akkor ki is fog. Csak hagyni kell neki." (Leiner Laura)
2014. február 24.: Megérkeztem.... Egy nagyon rövid kis résszel indult ez az egész... Azóta hónapok teltek el (szám szerint 8) és álmomban nem gondoltam volna, hogy most a 30. résznél tartok és 22 rendszeres olvasóval gazdagodom. :') Köszönöm nektek! :)
Rengeteg mosolyt csaltok az arcomra minden egyes hozzászólással. Igyekszem mindenkinek válaszolni, hiszen szeretem tartani a kapcsolatot azokkal, akik olvassák a történetemet.
Sokak szerint jó amit csinálok és tetszik nekik a dolog, de én magam még úgy érzem, hogy bőven van hova fejlődnöm, ezért is írom blogba a történetemet. Nem érzem úgy, hogy ez annyira jó lenne, mint ahogy mondják... Egy napon, ha legalább félig elégedett leszek az egyik történetemmel (mert olyan, hogy teljesen elégedett legyek sosem lesz... ismerem magam..) biztosan elviszem egy kiadóhoz, hogy szakmai véleményt is kapjak a dologról. :) Addig viszont szívvel lélekkel a Minden okkal történik... történetét folytatom. :)
Várjuk együtt a 15.000 kattintást... ;)
xoxo Lexii

30. rész. Egy csodálatos délutánt követő meghökkenés

"Lehet, hogy nem ugrottam Ian nyakába. Lehet, hogy nem ráztam a hajamat. Lehet, hogy nem játszottam meg magamat előtte, de én még mindig úgy érzem, hogy a mi csókunk sokkal őszintébb, mint Celestináé és a bátyámé. Mondhatják, hogy féltékeny vagyok, de ez őrültség. Ian-nél jobban sosem fogok senkit sem szeretni. Gondolhatják azt is, hogy a miénk nem igazi kapcsolat, de engem nem érdekel a véleményük, mert én tudom... Tudom, hogy őszintén szeretjük egymást. Ian pillantásaiból és érintéseiből minden kiolvasható. Most is hülyítettem ide felé jövet, hogy félek... Ha vele vagyok sosem érzek félelmet. Tudom, hogy biztonságban vagyok. Szerintem ez sokkal fontosabb, mint egy csókcsata a nappaliban. De ez az én véleményem. Mindenkinek mások az elvárásai..."


-Min gondolkodsz?-ült le mellém az egyik fa alá Ian.
-Rajtunk.-mosolyodtam el.
-És mire jutottál?-húzta fel a fél szemöldökét.
-Arra, hogy szeretlek.
-Ezt már eddig is tudtam.-mosolyodott el ravaszul.-Nem kellett volna ennyire megerőltetned magad a gondolkodásban.
-Haha.-tetettem a sértettet és összefontam a karjaimat magam előtt, majd felálltam és egy lépést hátráltam.
-Tudom, hogy nem tudsz rám haragudni.-nyújtotta felém a kezét, de nem akartam megfogni. Naná, hogy nem voltam mérges, de azért jó volt húzni az agyát.-Te akartad!-pattant fel én pedig gyorsan futni kezdtem, de Ian már a nyomomban is volt.-Úgy is elkaplak.
Néhány percig újra kisgyermeknek éreztem magamat. Olyan érzésem volt, mintha vissza csöppentem volna az óvodás éveimbe és megint felhőtlenül szaladgálhatnék, anélkül, hogy bármi problémám lenne. Hangosan nevetgéltünk és senki nem szólt ránk. Embereknek még jele sem volt a környéken. Szabadok voltunk!
-Áááá!!-sikítottam amikor éreztem, hogy a karjai körém fonódnak.
-Hahaha.-nevetett.-Mondtam, hogy előlem nem menekülhetsz.
-Nem is akarok. Előled sosem menekülnék.-fordultam meg, de Ian nem számított rá, hogy megadom magam, ezért még mindig maga felé rántott és a lendület miatt a földre huppantunk. Bele estem az ölébe és a számat az övére tapasztottam.-Köszönöm a mai napot.-suttogtam.
-Nem kell megköszönnöd.-döntötte a homlokát az enyémnek.
-Lenne egy kérdésem.-néztem rá komolyan.
-És pedig?
-Mi volt az első benyomásod, amikor megláttál? Őszintén!
-Hát jó. Amikor először megláttalak, akkor neked mentem az ajtóban.
Akaratom ellenére is elmosolyodtam, amint eszembe jutott az ominózus pillanat.
-Gondoltam valami frappáns beszólással biztosan emlékezetessé tehetem az első találkozásunkat, ha már sikerült így eltarolnom téged. Innen jött a Szöszi, amit azóta sem felejtettem el és még mindig így hívnálak, ha téged nem zavarna a dolog. De a kérdésre válaszolva: Az első benyomásom az volt, hogy még idegesen is bejössz nekem.
-Hűű...-emésztettem meg a hallottakat.
-Most te jössz! Neked mi volt az első benyomásod? Ne kímélj!-mosolyodott el huncutul és megjelentek a szája sarkában az általam imádott kis gödröcskéi.
-Bunkó, tapló és még a hajszíneket sem tudja megkülönböztetni. De... ennek ellenére nagyon helyes és eszméletlenül szépek a szemei.-foglaltam össze az első nap utáni véleményemet Ian-ről.
-Szóval bejön a szemem?-húzta fel a fél szemöldökét.
-Ha nem lenne ilyen kék szemed esélyed sem lenne nálam.-kacsintottam.
-Nem hiszem, hogy a szemem színe miatt szerettél belém.-rázta meg a fejét.-Biztos vagyok benne, hogy a lelked mélyén már az első napokban is szerettél engem.
-Azért ebben ne legyél annyira biztos.-lomboztam le a hangulatát.-Az első hét után egyenesen a föld alá kívántalak, de valamiért mégis imponált nekem, hogy nem szállsz le rólam és folyamatosan piszkálsz.
-Tudtam.-mosolyodott el.-Tudtam, hogy nem szabad feladnom, mert egy napon még az enyém leszel.-aztán hirtelen elkomolyodott.-Csak az a hülye Jake Morgan ne kavart volna be...
-Kérlek őt ne is emlegessük.-ráztam meg a fejem.-Nem akarok visszaemlékezni azokra az időkre. Valahogy a mostani helyzettel sokkal jobban ki vagyok békülve.
-Én is.-bólintott, majd adott egy puszit a homlokomra.
Egy darabig még kettesben töltöttük az időt és megettük a kihűlt és összeszottyadt hamburgereinket, majd Ian hazakísért és elköszöntünk egymástól.
-A közeljövőben beiktathatnánk még egy hasonló délutánt.-intettem utána.
-Csak természetes.-kacsintott vissza.
A házba belépve apát és Dave-et a nappaliban találtam. Celestinának nyomát sem láttam, ezért megnyugodtam.
-Örülök, hogy megjöttél.-fordult felém komolyan apa, és még a TV-t is kikapcsolta.-Beszédem van veletek.-nézett felváltva, hol a bátyámra, hol rám.-Eddig Dave-nek sem mondtam semmit, mert ezt egyszerre akartam közölni veletek.
-Bökd már ki apa!-türelmetlenkedett Dave.-Már lassan két órája hallgatom, hogy valami komoly dologról kell beszélnünk, amint Georgina hazaér. Tessék.-bökött felém.-Már itthon van. Igazán elmondhatnád körítés nélkül a dolgot, mert kezdesz nagyon felidegesíteni.
-Jól van fiam, akkor a dolgok közepébe vágok.
-Hát azt megköszönném.-dőlt hátra a bátyám.
Értetlenül álltam az ajtóban és a kabátom még mindig rajtam volt, de engem is érdekelt a dolog, ezért nem akartam azzal húzni az időt, hogy kivigyem a fogashoz, inkább magamon hagytam.
-Anyátok azt szeretné, ha a néhány napot vele töltenétek.-bökte ki apa.
-MI VAN?-kérdeztük egyszerre Dave-vel.
-Ezt nem hiszem el.-csapott a kanapéra Dave.-Látod.-nézett rám.-Ez is a te hibád.
-DAVE!-szólt rá mérgesen apa.
-Hagyd.-intettem neki.-Igaza van. Ha nem költözöm ide, akkor nem kerül veletek újra kapcsolatba. Teljesen megértem a véleményed Dave.-fordultam a bátyám felé.-Viszont azt nem tudom feldolgozni, hogy mennyire megváltoztál az utóbbi néhány hétben. Most nem csak Celestinára gondolok, mielőtt megint elkezdenél velem kiabálni és hosszasan kifejtenéd, hogy mennyire féltékeny vagyok rátok és hasonlók. Hanem a konkrét jellemedre gondolok. Természetesen ezt nem azért mondom, mert annyira meg kéne engem védeni, vagy ilyesmi, de igen is jól esett az, hogy van egy bátyám, aki a szívén viseli a gondjaimat és mindent megoszthatok vele, mert kiáll mellettem. De rá kell, hogy ébredjek, ez mind csak álca volt... -dörzsöltem meg a szememet, mert nem akartam, hogy sírni lásson.-1-2 hetente beszéltünk csak, amíg anyával éltem, de az más, mint itt, amikor 24 órát töltünk együtt. Eleinte az ittlétem során sem voltál ilyen, mint most. Lehet, hogy gyerekesen hangzik, de hiányzik nekem a bátyám. Hiányzik, hogy valakivel beszélgethessek, anélkül, hogy gorombán rám vágná az ajtót, vagy felzavarna a szobámba, hogy gondoljam végig az én kapcsolatomat... Te voltál az egyetlen biztos pont az életemben és nem tudom, hogy hogy fogom elviselni, ha te is cserben hagysz.-gördült végig egy könnycsepp az arcomon.
-Ezt miért nem mondtad eddig.-nézett rám döbbenten Dave.
-Mégis mikor kellett volna? Azt hittem, hogy érzed mennyire megbízok benned, de tévedtem.
-Sajnálom...-szólalt meg némi hatásszünet után.-Nem akartalak megbántani. Mindig is én akartam lenni az a nagy testvér, aki minden áron megvédi a kishúgát, de úgy néz ki sikerült összedöntenem ezt a képet.
-Nincs semmi gond Dave, csak rosszul esett ez az egész. Tegnap is nagyon megbántottál. Celestinával ki nem állhatjuk egymást, ezt meg kell értened. Amikor vele vitatkozom, akkor én nem akarlak téged bántani, de...
-Már nem vagyunk együtt.-szakított félbe.
-Mi?-döbbentem meg.-Mégis mikor szakítottatok?
-Ma délután.
-Esküszöm megfojtom azt a viperát.-szorítottam ökölbe a kezemet.
-Inkább ne.-fogta meg a kezemet Dave.-Én szakítottam vele.
-Mi történt?-hökkentem meg még jobban, mert biztos voltam benne, hogy Celestina dobta a bátyámat.
-Hát...-zavartan apára pillantott, majd megint felém fordult.-Nem illettünk össze.
-Én mondtam.-erőltettem magamra egy mosolyt, de tudtam, hogy valami más áll a dolog mögött, csak apa jelenlétében nem akarja elmondani.
-Igen, igazad volt.-túrta össze a hajamat, majd megölelt.
-Örülök, hogy kibékültetek. Most már visszatérhetnénk az eredeti problémára?-csapta össze a tenyerét apa.
-Szerintem menjünk.-bólintott Dave.
-Most komolyan?-döbbentett meg ma már sokadszorra.
-Igen, egy pár napot kibírunk vele.-bólintott.-És különben is... Nézd a jó oldalát. Addig sem kell suliba járnunk.-kacsintott.
-Hát jó. Felőlem.-tártam szét a karomat.
-Akkor holnap felhívom anyátokat és megmondom neki, hogy péntek délután indultok.-kászálódott fel apa a kanapéról.-Megyek is és ledőlök, hosszú volt ez a mai nap. Jó éjt gyerekek.
-Jó éjt.-köszöntünk el tőle egyszerre.
-Megyek és lefürdök.-fordultam a bátyám felé.-Ha szeretnél beszélgetni a szobámban találsz.
-Fél óra múlva ott leszek.-bólintott.
Éreztem, hogy  a bátyámnak valami nyomja a szívét. Nem is lepődtem meg azon, hogy mire visszaértem a fürdőből már az ágyamon feküdt.
-Hallottam amikor a barátnőivel beszélt. Csak egy játékszer voltam neki.-vágott bele a dolgok közepébe.-Elhitette velem, hogy komolyan gondolja a dolgot, de a saját fülemmel hallottam, amikor arról beszélgettek, hogy Celestina nyert, sikerült neki egy hét alatt összejönni egy idősebb fiúval, méghozzá a te bátyáddal. Egy verseny tárgya voltam. Fel tudod ezt fogni?
-Dave... Annyira sajnálom.-ültem le mellé.-Én előre szóltam, hogy Celestina nem tesz semmit ok nélkül.
-Hinnem kellett volna neked.-túrt bele a hajába.
-Már nem érdemes emésztened magad.-ráztam a fejemet.
-Tudom, hogy te nem voltál féltékeny a kapcsolatomra, mert... az igazat megvallva... én vagyok féltékeny a tiédre.
Először azt hittem, hogy viccel. Vártam, hogy mikor neveti el magát, de nem tette. Teljesen komolyan gondolta, amit mondott.
-Csak nézz magadra. 15 éves vagy és van egy veled egykorú srác, aki imád téged.-mosolyodott el.-Aztán itt vagyok én, akinek még sosem tartott 1 hónapnál tovább egy kapcsolata. Ilyen az én szerencsém.
-Ne mondj ilyeneket. 17 éves vagy, még az egész élet előtted áll. Semmi sincs veszve.-simítottam meg a teljesen összetört bátyám karját.-Én tudok valakit, aki nagyon szerelmes... volt beléd.-mondtam ki gondolkodás nélkül.
-Georgina ez nem vicces.-rázta a fejét.
-Teljesen komolyan beszélek. Viszont elég nehezen sikerült őt talpra állítani azután, hogy Celestina miatt a padlóra került és most úgy néz ki, hogy összejön neki a dolog egy másik fiúval, ezért nem tehetem meg vele, hogy bekavarok.
-Megértem. Szegény lány.-húzta el a száját.-Sokat szenvedett?
-Hát... eléggé.-morzsoltam az ujjaimat.
-Akkor inkább nem akarom tudni, hogy ki volt az, mert szeretném, ha ezek után boldog lenne. Jobb lesz neki azzal a másik fiúval.-mosolyodott el.
-Ezért szeretlek én téged.-öleltem meg.-Mindig azt nézed, hogy mi a jó a másiknak.
Néhány órán keresztül még néztük a TV-t, de igazából csak jelképesen ment a készülék, hogy legyen valami háttérzaj. Mindkettőnk gondolatai máshol jártak. Én azon agyaltam, hogy miként fogom a történteket beadagolni Jenni-nek, anélkül, hogy összezavarnám az érzéseit. Apropó Jenni! Egész délután nem hívott, sőt még üzenetet sem küldött, de az is lehet, hogy csak nem hallottam. Felpattantam és megkerestem a telefonomat. Egy olvasatlan SMS várt rám. Másfél órával ezelőtt küldte Jenni. Ez állt benne: "Minden remekül ment :3 Viszont most hulla vagyok, majd hnap meséleeek ;)" Még jobban elfacsarodott a szívem az üzenet elolvasása után. Valahogy abban reménykedtem, hogy mégsem jön össze a dolog és akkor csak a bátyám marad számára, de így sajnos két tűz közé szorul.
-Köszönöm, hogy végig hallgattál.-indult el az ajtó fel Dave.
-Örülök, hogy újra a régi vagy.-öleltem meg.-Már nagyon hiányzott a bátyám.
-Ha legközelebb is megváltoznék...-tolt el magától.-Felhatalmazást kapsz, hogy egy jó nagy pofonnal észhez téríts.
-Észben tartom.-kacsintottam.-Dave!-a bátyám már épp a kilincs után nyúlt, amikor utána szóltam.-Láttam a szemedben, amikor elmondtam, a dolgot... Tudod, amikor... Szóval, amikor arról beszéltem, hogy valaki szerelmes beléd... Tudom, hogy...
-Ne félj Georgina!-szakított félbe.-Nem kavarok be Jenninek.-mosolygott rám őszintén...